A folyamat nyilván lehet tudatos és kevésbé tudatos is. Anno, amikor 16 évesen találkoztam a nagy hipszter szerelmemmel, mindent megtettem volna, hogy én is olyan legyek, mint ő: alternatív zenéket hallgattam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tetszenek ezek a számok. Ezerszer nekifutottam a furcsa sci-fijeinek, mindhiába. Sőt, még a tusvonalamat is elengedtem, amit akkoriban annyira imádtam reggelente felkenni. Akartam, hogy engem is érdekeljenek azok a témák és azok az emberek, akikért ő odavolt. És ez nagyon is tudatos volt. Akkor azt hittem, ez mindenkinél így megy, ez így van rendjén. A szerelemért áldozatokat kell hozni, nem? 

Fokozatosan jöttem csak rá: az, hogy én inkább populáris zenéket szeretek, nem gáz. Meg az sem, hogy imádom követni a trendeket. Meg az sem, hogy egyszerűen rühellem a sci-fiket. Ez vagyok én. Azóta már nyilván határozottabban gondolkodom magamról, de ehhez kellett ehhez egy elég hosszú út (aminek még ki tudja, hol a vége), jó sok félresikerült randival, stílusváltással és gyermeki próbálkozással tarkítva. 

Amikor megkérdeztem a szerkesztőségben a lányokat erről a témáról és a saját tapasztalataikról, Anitánál is hasonló gondolatokkal hozakodott elő: 

Szerintem ez egy tipikusan korosztályos dolog. Huszonévesen még sokkal inkább hajlamos az ember akár drasztikusan is változtatni a külsején, hátha attól majd jobban bejön valakinek, vagy komolyabban veszik a munkahelyén, és hasonlók. Aztán, ahogy az ember öregszik és tapasztal, egyre önazonosabb lesz, egyre kevésbé akar megfelelni bárki másnak saját magán kívül, lesz saját stílusa, tudja, miben érzi jól magát, és mi áll jól neki. És eszébe sem jut bármin változtatni bárki más kedvéért, mert rájön, hogy pont attól lesz vonzó, ha mindent magáénak érez a külsejével kapcsolatban. 

Mondjuk én még mindig közelebb vagyok a húszhoz, mint a harminchoz, szóval bőven van még mit fejlődnöm e téren, de azért átérzem Anita szavait: ma már biztosan nem próbálnék direkt változtatni a külsőmön egy pasi kedvéért, sőt. Ha a barátom elém állna azzal, hogy jó lenne, ha rövidebb hajat vágatnék, vagy szűkebb nadrágokat hordanék, valószínűleg elég gyorsan futna át az agyamon a gondolat, hogy mégis mit keresek én emellett az ember mellett. 

Szerencsére nincs szó ilyesmiről, de az alkalmazkodás még mindig érzékelhető az életemben, csak sokkal kevésbé tudatosan: mielőtt találkoztam a barátommal, minden télen frufrut vágattam magamnak, amit aztán nyárra lenövesztettem, és kezdtem az egészet elölről. Ez volt az én kis szezonális hajrituálém. De lassan három éve, mióta a kapcsolatunk tart, minden télen kimaradt a hajvágás. Éppen a múltkor gondolkodtam el ennek az okán, és hát nyilvánvaló: ő az. Mert tudom, hogy nem jön be neki ez a fazon. Persze, ha levágatnám, nyilván nem hagyna el, de valamiért tudat alatt úgy döntöttem, jobb így, hiszen tetszeni akarok neki. Ezzel még ki tudok békülni, mert szeretem a hajamat frufru nélkül is.

Frizurák terén Kriszti is kötött egy-két kompromisszumot, de szerencsére olyan házasságban él, amiben az egészséges mértékű egymáshoz formálódás a jellemző: 

Valahogy mindig sikerült bevonzanom olyan palikat, akik nem nem várták el, hogy stílust váltsak, és szakítsak a farmer-Converse vagy ruha-harisnya vonallal, ami a nagy kedvencem. Őszintén szólva nem is nagyon tettem volna ilyet, mivel mindig is olyan cuccokat hordtam, amiben jól éreztem magam, feszengeni pedig nem szerettem volna senki kedvéért. Mondjuk, mikor a hajamat variálgattam, és voltam rövid vörös, rózsaszín, meg mindenféle, a férjem megjegyezte, hogy neki eddig a sima szőke és a rózsaszínes jött be a leginkább, így azok többször voltak a terítéken. Csupán egy-egy ruhánk van, amit kölcsönösen utálunk a másikon, azokat nyilván nem vesszük fel direkt, de ettől függetlenül mindig az az első szempont, hogy ki miben érzi csinosnak, ezáltal komfortosan magát. 

Őszinte leszek, mikor végighallgattam Krisztit, azt gondoltam, hogy “hát persze, hiszen érett felnőttként, már kiforrott stílussal bírtatok. Ha tiniszerelmekről van szó, akkor meg marad a szerepjátszás.”

De aztán megérkezett a cáfolat a korosztályos elméletemre, mert Virág is elmesélte a saját élményeit a témáról: 

Mi a férjemmel nagyon korán találkoztunk, 18-19 évesek voltunk, így nagyjából együtt nőttünk fel, a stílusunk sem volt soha eltérő. Ha csinosan kell valahova felöltözni, mindketten csinosan öltözünk, a hétköznapokon meg a farmer-póló kombó a tökéletes. Egyszer, fiatal gimnazistaként volt egy barátom kábé két hétig, ő próbálkozott "irányítgatni", hogy hordhatnék szűkebb nadrágot, miniszoknyát. Hát, mondanom sem kell, elküldtem melegebb éghajlatra.

Aztán ott van még a szemet felnyitós, “megmutatom neked a világot” típusú szerelem is, amiben átalakulunk ugyan, de utólag hálásak vagyunk érte. Luca erre hozott egy példát: 

Éltem az életemet a fekete ruhatárammal, aztán egyszer csak szerelmes lettem egy srácba, akinek az egyetlen fekete ruhadarabja az alsógatyája volt. Fél évvel később, mikor tükörbe néztem, kék kabát, rózsaszín sapka, meg mintás sál volt rajtam. És eléggé tetszett, amit láttam.

Azt hiszem, valahol a kapcsolatok minőségében lehet a kutya elásva: mivel tinikorban és huszonévesen még csak kapirgáljuk az igazi, őszinte szerelem felszínét, ráadásul még magunkkal sem vagyunk annyira tisztában (hogyan is lehetnénk, ehhez idő kell), könnyebben ragadunk le olyan kapcsolatokban, illetve olyan emberek mellett, akik nem formálni, hanem változtatni szeretnének rajtunk. 

Hozzáteszem, ez természetesen nemcsak a fiatalság velejárója, hiszen harmincas és negyvenes nők is hoznak rossz döntéseket nap mint nap, mégis, a tendencia leginkább azt mutatja, hogy a húszas évek a ‘fiatalság, bolondság’ jegyében telnek, később pedig jöhet a racionálisabb, igazibb és őszintébb szerelem. Az a fajta, amiben nem kell szégyellni, ha szeretünk kalapot hordani, meg azt sem, ha utáljuk a sci-fiket. 

Amiben tök mindegy, hogy vörös, vagy szőke, vagy fekete a hajad, meg persze az is, hogy van-e rajtad rúzs, vagy nem. Mert az, akivel vagy, téged lát, egészben. Mert beléd szerelmes, nem pedig egy magassarkú csizmába gyömöszölt vádliba vagy egy szűk farmerbe csomagolt fenékbe. Persze minden kapcsolat más, de mégis úgy gondolom, létezik univerzális igazság. Mégpedig az, hogy ha rád nézve csak egy testet lát a pasi, ideje lelépni, és keresni valakit, akinek bár fontos a forma, de a tartalom még fontosabb.