3 napra száműztem az alapozót, életem egyik legnehezebb kihívása volt

Persze szívem szerint úgy álltam volna neki a kihívásnak, hogy lemondom az összes programomat arra a három napra, és boldogan, smink nélkül ülök otthon (maximum a családom körében), de éreztem, hogy akkor nem lépném át a komfortzónámat, nem érném el a célomat: azt, hogy rájöjjek, mit jelent nekem levakolni magam nap mint nap. Azt, hogy meg tudom-e mutatni magam alapozó nélkül. És persze azt, hogy hogyan érzem magam közben.

Mivel már nagyjából mindent kipróbáltam a témában (mégis, minden túlzás nélkül mondhatom, hogy szörnyű tud lenni a bőröm), úgy döntöttem, kijelölöm azt a három napot, amikor tényleg rosszulesik még tükörbe nézni is. Gondoltam, mit nekem, majd megmutatom én, hogy a pattanásokat és mitesszereket igenis lehet vállalni, sőt, kötelező, önmagunk és a teljes elfogadás érdekében (hiszen annyi blogger mutatja meg őket büszkén, nap mint nap). Aha. Ez az elhatározás és elszántság nagyjából az első nap reggeléig tartott, amikor kinyitottam a pipereszekrényemet, és a beidegződött, régi reflexszel nyúltam is az alapozómért. Aztán rájöttem, hogy ez most kimarad - már akkor dühös voltam magamra, hogy bevállaltam ezt a kihívást. 

Az első utam a lovardába vezetett, ahova mindig teszek fel egy kis alapozót (de legalább BB-krémet), mert az összefogott haj, a sport okozta izzadás és a lószag már eleve gyengíti az esélyeimet a vonzó nőiségre. De úgy voltam vele, hogy oké, ezt még talán be tudom vállalni - vettem egy nagy levegőt, beültem a kocsiba, és kimentem smink nélkül a lovakhoz. Vártam, hogy a barátaim, sporttársaim majd furcsán néznek rám (legalább abban biztos lehettem, hogy a lovak akkor is nyihognak egyet, ha nincs rajtam alapozó - de komolyan, érdemes állatok között tölteni a mindennapjainkat). Aztán - láss csodát - senki le se tojta, hogy mi van rajtam, vagy hogy mi van a bőrömmel. Ugyanolyan lelkesedéssel beszélgettem mindenkivel, ugyanúgy éreztem magam közben, és délutánra totálisan elfelejtettem, hogy amúgy nem kevés vörös pattanás virít az arcom közepén. Hazafelé már semmiség volt az egyéb ügyeimet így intézni: tankoltam, boltba mentem, sétáltam az utcán és még a nagymamámnál is jártam, de semmi – senki sem tett megjegyzést, senki sem nézett rám úgy, mint egy ufóra, senki sem kérdezte meg, hogy mikor jövök ki a bárányhimlőből, pedig már készültem a válaszokkal... Örömteli és eléggé felszabadító élmény volt azt tapasztalni, hogy ez az egész csak engem izgat.

Első nap, a lovardában, smink nélkül

A második nap már nem volt ilyen könnyű, mert kevésbé családias és szeretettel teli helyekre mentem – na jó, nem fogadásokat meg esküvőket látogattam pattanásos fejjel, csak a barátaimmal találkoztam a városban. De ez már pont egy olyan esemény volt, ami túlmegy azon a határon, amit smink nélkül abszolválni tudok. Sosem teszek fel túl erős vakolatot vagy varázsolok magamnak fekete füstös szemeket, de azért egy kevés ‘javítás’ általában kell ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben - mivel most ez nem adatott meg, azért egy szempillaspirált és egy szájfényt feltettem, a hajamat pedig megmostam, és próbáltam dúsra beszárítani (nem titok, abban reménykedtem, hogy eltakarja annyira az arcomat, hogy ne legyen feltűnő a bőröm). A villamoson úgy be voltam feszülve, mintha érettségire mennék, és folyton azt pásztáztam, hogy ki néz engem – igen, én voltam a bolond utas, aki kikerekedett szemekkel, paranoid gondolatokkal az arcán sasol mindenkit. Mikor már végre a barátaimmal voltam, kicsit megnyugodtam, és jobb lett a helyzet, de ha őszinte akarok lenni, nem tudom azt mondani, hogy legyőztem aznap a paráimat... Még késő este, hazafelé is inkább azt gondoltam, bárcsak adtam volna az arcomnak legalább egy kis fedést, kevésbé érezném magam gáznak. Szóval kijelenthetem, hogy a szociális szorongásaimat nem tudtam leküzdeni két nap alapozómentességtől, ebben még fejlődnöm kell. 

Az arcomba fésült haj mindig segít egy kicsit...

A harmadik napra úgy éreztem magam a szegény, szekrényben árválkodó alapozómat bámulva, mint egy kiéhezett diétázó, aki tonhalsalátát kér a hamburgeresnél. Mondjuk az vigasztalt, hogy legalább egy kicsit szebb arcbőrrel ébredtem - mivel tiltott gyümölcs volt a fedés, nem álltam neki esténként nyomkodni a bőrömet, hogy ne kelljen piros, gyulladt foltokkal rohangálnom másnap (jó szokás, meg fogom tartani). Ráadásul tudott egy kicsit szellőzni is szerencsétlen arcom, arról nem is beszélve, hogy megnyugtató volt látni, milyen sok vattakorongot spóroltam már két nap alatt; ja, és a ruháim sem lettek alapozófoltosak, szóval - mondhatni - több előnye is volt a dolognak... Aznap megint a lovarda várt rám és rengeteg napközbeni intéznivaló, ami nem jelentett óriási kihívást a második napi városlátogatásom után, teljesen fedetlen arccal. Jó, nem mondom, hogy a drogériában nem kapott el a vágy, hogy szétsminkeljem magam a kirakott teszterekkel, de sikerült uralkodnom magamon - hazafelé pedig megint eljutottam odáig, hogy elfelejtettem, nincs is rajtam smink. És ez nekem már óriási eredmény.

A harmadik nap már őszintébb volt a mosolyom, de még mindig nem 100%-os

Persze ettől függetlenül nem gondolom, hogy örökre el kell felejtenem az alapozót, sőt, azt sem állítom, hogy az a bátor, aki smink nélkül ki mer menni az utcára - de azért ajánlom, hogy te is próbálj ki egy ilyen jellegű, rád szabott kihívást, mert tényleg többet tudhatsz meg magadról közben. Nálam például a sober novembert ezentúl felváltja a no makeup november, és - szorongások ide vagy oda - több értelmét érzem a komfortzónámat tágítva a bőrömmel és a lelki jóllétemmel törődni, mint divatból nem meginni egy sört a hétvégén... Neked mi a mumusod? Küzdj ellene novemberben - vagy bármikor, amikor kedved van!