Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, akkor csak annyit mondanék: jó. De persze, hogy ezt mondom, hiszen csak ezt ismerem, ugyanis harminc év alatt még soha nem volt olyan időszakom, hogy rendszeresen raktam volna fel makeupot. Ha pedig ez nem lett volna jó nekem, akkor nem teszem.

Ugyanis szó sincs arról, hogy áldozatot hozok azzal, hogy nem festem ki magam reggelente. Nincs valami mély vallásos elköteleződésem a természetes szépség iránt, nem akarok valamilyen világmegváltó üzenetet közvetíteni ezzel, nem keresem a helyzeteket, hogy észrevegye valaki és én meg hegyi beszédet tartsak a no makeup létről.

Jobban belegondolva, most beszélek (írok) erről először hosszabban.

Ennek a szükségességét pedig azért éreztem, mert bár szerencsére már nem gimibe járok, ahol azért rendesen ment a sminktelenség shaming, a mai napig találkozom olyanokkal, akiknek leesik az álluk, mikor azt hallják, hogy reggel kevesebb mint egy órával indulás előtt szoktam kelni, amibe pontosan annyi fér bele, hogy felöltözzek és megigyam a kávémat és nem, nincsen sminkidő. Ezen a ponton pedig most elkezdhetnék menőzni, hogy: óóó, milyen rengeteg időt és pénzt spórolok meg azzal, hogy nem festem magam. De igazából biztos vagyok benne, hogy az extra időmet nem töltöm tartalmasabban, hanem gondolom, csak több sorozatot nézek, és a sminken megspórolt pénzemet se gyűjtögetem a bankban, hogy abból majd egyszer lakást vegyek, hanem gyanítom, hogy kajára költöm.

Érdekes egyébként, mert a sminkcuccok és az arcfestés alapvetően mindig vonzottak. Én is szeretem nézegetni a szép rúzsokat és szempillaspirálokat a boltokban, meg lenyűgöz, hogy mások micsoda profizmussal használnak olyan dolgokat is, mint a szempillagöndörítő.

Szóval, egy minimális irigység van néha bennem a sminkelő lányok iránt, de azt hiszem, bár alapvetően nem vagyok lusta, a sminkelés területén mégis a lustaságom győzött a fölött a vágy felett, hogy én is minden nap makeupot hordjak.

Ebben biztos nagy szerepe volt annak, hogy tiniként kollégista voltam, és mint minden rendes tinédzser, a nap 24 órájából harmincat akartam aludni, így mindig jeges rémülettel töltött el, hogy hajnali hatkor felkeljek, mint a többi lány, csak azért, hogy 8-kor a reggelinél már tökéletesre húzott tusvonallal jelenjek meg.

sminkbent.jpg

Persze ahhoz, hogy számomra nem vált rutinná a sminkelés biztos, annak is köze van, hogy ugyan közel sincs tökéletesnek nevezhető bőröm, a nagyon látványos pattanás-akné-zsírosodás problémák elkerültek. Így pedig soha nem volt még saját alapozóm és egyszer sem púdereztem be az arcomat.

A végére pedig azért elárulom, nem véletlenül használtam korábban a “szinte sminkmentes” kifejezést. Egy kevés piperecuccom nekem is van, szám szerint három darab makeup terméket birtokolok: van egy szempillaspirálom, egy szemceruzám és egy szemhéjtusom. Mindhárom fekete és annak ellenére, hogy tudom, mennyire nem egészséges és higiénikus, évek óta megvannak, ugyanis annyira ritkán használom őket, hogy nem fogynak el. Nagyjából heti egyszer kerülnek elő a táskám mélyéről, mikor a munka és az otthon tengelyéről letérve pezsgő szociális életet élek (=ugyanazzal a néhány barátommal elmegyünk ugyanazokra a belvárosi helyekre, hogy vadabb estékén akár öt italt is megigyunk). Ilyenkor bizony beáldozok a értékes/sorozatnéző időmből legalább három percet arra, hogy kifessem a szemem és,  - ami nálam a legnagyobb kiöltözésnek számít - betegyem a kontaktlencsémet.

És igen, ezeken az alkalmakon én is kimagaslóan sokkal szebbnek érzem magam, mint az átlagos hétköznapokban. De abban tényleg szerencsés vagyok, hogy azokon a bizonyos szürke munkanapokon sem zavar, ha a sminktelen arcom néz vissza rám, hiszen ha így lenne, biztos vagyok benne, hogy én is átadnám az reggeleimet a sminkelésnek.

Egyébként nem tartom kizártnak, hogy majd egyszer az én életembe is eljön ez az idő, csak tök jó lenne, ha valaki végre tényleg szólna már, hogy mikor kell elkezdeni rendszeresen sminkelni!