Mindig is kis mellű lánynak számítottam, amióta melltartót hordok, 75A a méretem. Olyan 15-16 éves koromban viszont elkezdett foglalkoztatni a téma, hogy mégis hogyan "varázsoljak” magamnak látványosabb dekoltázst. Mondanom sem kell, kipróbáltam mindent: zoknit tömtem a melltartómba, felhúztam őket a nyakamba, kényelmetlen és idétlenül nagy push-up fehérneműket hordtam. Próbáltam mindenféle módon kihangsúlyozni azt, amim van, hogy mindenki lássa: nekem is van cicim, én is lehetek vonzó nő. 

Persze minden tinilánynak van egy ilyen időszaka, aztán a szerencsésebbeknél elmúlik ez a fajta megfelelési kényszer, és elkezdik megszeretni magukat úgy, ahogy vannak – velem is ez történt.

17 lehettem, amikor anyukám minden jóindulattal és segítő szándékkal azt mondta egy vásárlás alkalmával: ha zavar, hogy kicsik, akkor majd felnőttkoromban csináltassam meg őket nyugodtan, de mindenképpen magamnak akarjak tetszeni. Annyira cuki volt, hogy majd’ elolvadtam, aztán elgondolkodtam: hogy jutott ez most eszébe? Nála is ennyire központi kérdés a mell-téma? 

Az volt. Persze nem tudatosan, és nem is beszélgettünk erről sokat, de tudom, hogy ő is mindig adott és ad magára, és szeret tetszeni a férfiaknak, mint minden nő. Őt formás és gyönyörű dekoltázzsal áldotta meg az ég, valószínűleg ezért sajnált engem, azt hitte, azért foglalkoztat ez a dolog, mert rosszul érzem magam miatta. Pedig ekkor én már nagyon máshol jártam 'mellügyileg'.

Első körben végignéztem a hatalmas didkókkal rendelkező osztálytársaim szenvedését a tesióra előtt az öltözőben, és már akkor hálás voltam. Aztán végighallgattam a panaszaikat, hogy a futás szinte fáj nekik, és persze azt is, hogy nehéz olyan ruhát találniuk, amiben nem úgy néznek ki, mintha direkt 'raknák ki a tejcsárdát'. Szóval elkezdtem élvezni a kis melleim előnyeit ahelyett, hogy folyamatosan D-s méretekről álmodtam volna. 

Mielőtt félreértenél, nem gondolom, hogy a nagy mellek rosszak, vagy csak a fájdalom és a nehézség jár velük, hiszen gyönyörűen nőies tud lenni egy szép dekoltázs, amit persze a mai napig hiányolok néha, amikor a ruhásszekrényem előtt állok. De azért vannak előnyei annak is, ha nem rendelkezünk hatalmas "dombokkal". Nekem például kifejezetten tetszik, hogy a pasik nem odalent bámészkodnak ahelyett, hogy a szemembe néznének.

De vannak más előnyei is a kis méretnek: egy bécsi kutatás például kimutatta, hogy a pici mellek érzékenyebbek az ingerekre a nagyoknál (kevesebb zsírszövet található bennük, így könnyebben és nagyobb mértékben jut át a stimuláció a bőr alatti zsírrétegen). De a gravitáció is kevésbé fog ki a kisebb méreteken, úgyhogy köszönjük szépen, jól megvagyunk a "csajokkal".

Van viszont egy szempont, amit ha valaki túl komolyan vesz, nem fog megvigasztalódni pusztán ezektől az érvektől: ez pedig az esztétika, a megjelenés. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb plasztikai műtét a mellnagyobbítás - rengeteg nő vágyik nagyobb, formásabb vagy feszesebb mellekre. Magával a beavatkozással és azzal, hogy aki emellett dönt, szerintem semmi gond nincs. A probléma ott kezdődik, amikor ez a valaki ettől a változástól várja a megváltást. Az önértékelést, a pártalálást, a boldogabb hétköznapokat, a sikereket.

Mert egy mellműtét nem helyettesítheti a hosszú önismereti utat, a magunkra találást, az önbizalmunkat növelő élményeket és az értékes tapasztalásokat. Egy jól sikerült műtét persze képes boldogságot (ideiglenesen) és elégedettséget kelteni, de szerintem maximum annyit kéne jelentenie, mint egy manikűrnek vagy egy új hajszínnek - esztétikai örömöt saját magunk számára. De nem tisztem megmondani, ki mit kell, hogy érezzen egy ilyen beavatkozás után. Azt viszont tudom, hogy milyen király dolog elfogadni és végül megszeretni azt, amid van.

Engedj meg még egy érdekes tényt, ha bizonytalan vagy a kis melleiddel kapcsolatban: egy angol-maláj kutatás arra a következtetésre jutott, hogy azok a pasik, akik anyagilag függetlenek és magabiztosak, a kis mellű nőket részesítik inkább előnyben, míg az anyagilag bizonytalan és kevésbé alfahím-típusok a nagyobb mellű csajokat választják. Hogy miért? A pszichológia ezt azzal magyarázza, hogy a nagy cicik anyai biztonságot és “raktározást” (tehát egy másik jellegű biztonságot) szimbolizálnak, míg a kisebbek függetlenséget és önállóságot. Azért ez is egy jó nézőpont, nem?