A 21. század paradoxona. Miközben meztelen női testekkel próbálják eladni a húsárut egy óriásplakáton, némelyik parfümreklám olyan, mintha egy pornófilm előzetese lenne és konkrétan milliós nézettsége van az utolsó pornóoldalnak is, a tény, hogy valakinek szexuális élete van, még mindig képes karriereket kerékbe törni, vagy elhitelteleníteni valakit. Főleg, ha az illető nő.

Még mindig totál elfogadott összesúgni az irodai kávégép mellett, hogy hallottad-e, hogy állítólag már az első napon, összenézni a vasárnapi ebéd felett, hogy tudod, hogy az is milyen, mert már hány pasija volt, és kajánul röhögni a netre feltöltött bosszúpornón,

ami amúgy semmi mást nem mond el a rajta szereplőről, mint hogy élt szexuális életet, és valaki gátlástalanul (és törvényt sértve) élt vissza a bizalmával.

Az angol nyelvű Marie Claire weboldalán nemrég megjelent egy riport arról, hogyan lehetetleníti el a segítségkérést az áldozatok számára az egyház „tisztaság-kultúrája”, amiben a házasságon kívüli szex bűn, de legalábbis szégyen, stigma annak is, aki az erőszak elszenvedője volt. Ha ez nem áldozathibáztatás, akkor nem tudom, mi az.

De van ennek a szüzesség=tisztaság=érték kultúrának egy sokkal szélesebb kört érintő, az egész társadalmi szövetbe beleragadt foltja is, amit ha nem tudunk maradéktalanul kimosni, hát ki kellene már vágni, de mindenképpen eltüntetni, egyszer és mindenkorra, örökre.

A szex ugyanis nem bűn. Akkor sem, ha lányok csinálják. Persze nem is kötelező, és ha valaki úgy érzi komfortosnak, hogy a házasságig vár vele, vagy akár egész életében sem tart rá igényt, szíve joga. Ahogyan az is, ha valaki egy egész kosárlabda-csapatot tart szeretőjének.

Ez csak szex. Nem az a lényeg, hogy kivel, hányszor, hol és hogyan csinálod (vagy nem csinálod), csak az, hogy te magad dönthess róla. Akár így, akár úgy.

Mert ha úgy teszünk, mintha ezek a döntések bármit is elárulnának arról, hogy te mennyire vagy értékes, hasznos, egyáltalán, jó ember, annak borzalmas következményei lehetnek.Egyrészt a szexuális erőszak áldozatainak újbóli megszégyenítése, elszigetelése, másrészt éppen ennek az erőszak-kultúrának a fenntartása.

Nem elég ugyanis a fiúknak megtanítani, hogy a nem az nem, és mindig, minden körülmények között az, és rögtön a legelső, leghalványabb, legbizonytalanabban elhangzó „nem”-re teljes satuféket kell nyomni, sőt határozott „igen” hiányában leginkább el sem szabadna indulni.

A lányoknak is meg kell tanítanunk, hogy míg joguk van bárhol, bármikor, bármire és bárkinek nemet mondani, ki szabad mondani az igent is. Hogyan fog működni a szexuális felvilágosítás és érzékenyítés,

ha mindenhol elmondjuk, hogy a nem az nem, aztán a lányoknak odasúgjuk, hogy azért az igen helyett is azt kell mondani az első öt alkalommal?

Az olyan dogmák, mint például, ha nem kéreted magad, majd könnyen kaphatónak tűnsz, vagy a nagy társadalmi színjáték, miszerint a szexre a férfi vágyik, a nő pedig valamiért cserébe, jutalmul adja azt neki (mert neki ugye ez nem élvezet), mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a szexről csak ködösen, orbitális félreértések mentén és fejünket a homokba dugva, vagy éppen rosszallóan egymásra mutogatva beszéljünk.

Ha azt szeretnénk, hogy a következő generáció már boldogabban, önfeledten és mindenféle retorziók nélkül úgy élhesse meg a saját szexualitását, ahogyan az őt boldoggá teszi, el kell felejtenünk ezeket a bélyegeket. Meg kell tanulnunk kimondani azt, amire vágyunk, és azt, amire nem. De talán ennél is fontosabb, hogy meghalljuk, amire a másik vágyik, és amire nem – és megtanuljuk, hogy nekünk semmi egyéb dolgunk nincs ezzel, mint tudomásul venni és tiszteletben tartani.