20 percet edzek naponta, és jobb formában vagyok, mint valaha

Amióta az eszemet tudom, ha csinálni akarok valamit, akkor azt csinálom. De nagyon. Teljes erőbedobással vágok bele új projektekbe, kapcsolatokba, életmódtippekbe, régen - sajnos - így kezeltem a diétákat is, és ez nincsen máshogy a testmozgással sem. Imádok futni, erősíteni, a szabadban mozogni, sőt még guggolásokat és kitöréseket is szeretek csinálni. De csak egy feltétellel. 

Akkor esik igazán jól a mozgás, ha kötetlen, és nem kell belehalnom. 

Csak az a baj, hogy ezt a felismerést hosszú éveken keresztül ignoráltam. Mivel minden konditeremben töltött edzés és szabadban futás után úgy éreztem, mások sokkal többet bírnak, mint én, elkezdtem irreális elvárásokkal bombázni magam. Le akartam futni a félmaratont három hónap alatt. 700 kalóriát akartam elégetni a konditeremben másfél óra alatt (még egy nagyon nehéz, fárasztó nap után is). Sosem vettem figyelembe, mennyit aludtam, mennyi vizet ittam, milyen lelkiállapotban voltam – csak nyomtam, mert „ha nyomom, akkor addig kell nyomnom, amíg ki nem dőlök". Na ja. Apámtól örököltem.

Mondanom sem kell, ennek mindig meglett az böjtje. Szerencsére annyira őrült sosem voltam, hogy sérüléseket okozzak magamnak ezzel, legalábbis fizikai gondom nem volt az elképesztő izomlázakon és fáradtságon kívül. De lelki sérülésem akadt bőven, és - szerintem - sokszor a kisebbségi komplexusból fakadó szorongást nehezebb kiheverni, mint egy bokaficamot. 

Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, nekem nem fog menni a félmaraton, én sosem bírok majd öt percen át plankingelni, én nem leszek igazán izmos fenekű, menő csaj. 

Csak azt nem tudtam, hogy ezeket nem lehet hamar elérni. Persze van, akinek sikerül, másoknak több idő kell - mint nekem is. Sportolni akartam, az volt a célom, hogy szebb alakom legyen, egészségesebb, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb legyek. Megvettem minden kiadványt, egész jó formába hoztam magam, nyomtam, ahogy tudtam, évekig, kisebb-nagyobb kiégésekkel és szünetekkel. De csak pár hónapja jöttem rá, hogy ezt tök máshogy is lehet csinálni. Napi 20 perc (húsz, igen, csak kicsit több, mint negyed óra, és nem sokkal kevesebb, mint fél óra) befektetéssel. 

Az egész akkor kezdődött, amikor sokadjára lett elegem egy kőkemény futásom után. Untam az útvonalat, untam a zenéimet, nem éreztem, hogy bármi értelme lenne annak, amit csinálok, hiszen önmagában a tény, hogy lefutottam egy távot, már nem töltött el örömmel. Az egészet körbelengte egy szorongató teljesítménykényszer. 

Bajban voltam. Emlékszem, egy átlagos kora este volt, elmentem futni, és sokkal rosszabb közérzettel értem haza, mint amiben elindultam. 

Közben pedig végig azon agyaltam, hogy minek csinálom én ezt? Azok a szavak, amik anno segítettek rákattanni a sportra, már nem hatottak. Egészség? Fogyás? Lapos has? Stresszoldás? Kiegyensúlyozottság? Kit érdekel, ha közben szarul érzem magam, és azt a gondolatot pörgetem magamban, hogy miért nem maradtam inkább otthon megnézni a Viszony legújabb epizódját?  

Itt lett elegem, és egy kis időre felfüggesztettem a futást. Azt hittem, azzal van a bajom. Elmentem jógázni, kipróbáltam a pilatest, otthon tornáztam YouTube videókra, és csak néha-néha haltam bele az edzésekbe. És ez elkezdett tetszeni. 

Aztán, egy lustulós hét után eljött, amire már nagyon rég vártam: a motivációm visszatért. 

De tudtam, vagyis éreztem, hogy nem marad velem sokáig, ha újra belevágok a pusztító edzéstervekbe. Úgy döntöttem, kikapcsolok minden appot, és elmegyek futni. Csak úgy. Még az órámat is otthon hagytam. Azt is megígértem magamnak, hogy CSAK addig megyek, amíg jólesik, amíg van energiám, amíg lenne erőm egy sprintet is hozzátoldani a távomhoz. Marha nehéz volt, de megérte. Így jött ki végül a 20 perc. 

Ennyi időn keresztül éreztem jól magam aznap. Lehet, hogy ha többet alszom, vagy többet eszem előtte, esetleg még vidámabb lelkiállapotban lettem volna, akkor tovább akartam volna futni, de ez így volt jó.

Ezután jött a megvilágosodásom: ha húsz perc esik jól, akkor minek erőlködjek? Minek kínozzam magam még egyszer, vagy kétszer húsz percig?

Hogy meglegyen egy fix elégetett kalóriamennyiség, amivel aztán nem tudok semmit sem kezdeni? Úgy döntöttem, ezt egy „szintfelmérőnek" értelmezem.

Itt elhatároztam magam, és tettem egy fogadalmat: húsz percet fogok edzeni, minden egyes nap. Ha akarom, csak tornázgatok, ha akarom, futni megyek, ha akarom, ugrókötelezek, ha akarom, végig csak a plankinget gyakorlom. De ezt minden nap megteszem. Akkor is, ha fáradt vagyok, akkor is, ha rohannom kell, és akkor is, ha csak este 9-kor jut rá időm. Még másnaposan, sőt akkor is, ha esik, meg akkor is, ha totál lejövök az életről valami más miatt. 

Gondolhatod, mi a sztorim vége: már egy jó ideje imádok edzeni. Két hónap alatt három kilót fogytam (nem ez volt a célom, nem diétázom, csak igyekszem egészségesen enni, de azért néha lecsúszik egy hambi), szebbnek, izmosabbnak, erősebbnek, és magabiztosabbnak érzem magam. Betartottam egy ígéretet, magamnak (ami sokszor a legnehezebb). Ja, és még a kondim is jobb, mint valaha. Nemcsak amiatt, mert ezt a 20 percet minden nap beiktattam, hanem mert szép lassan - magától - megemelkedett a percek száma.  

Pedig eskü, nem én akartam! Most, amikor ezeket a sorokat írom, alig várom, hogy elmenjek a közeli, kicsi, de nagyon hangulatos konditerembe, ahová vettem egy bérletet (régen azt hittem, taposópad és súlyzózó férfiak közelébe sem akarok többé menni). Várom, hogy mozogjak, és nem szabom meg, mennyi ideig fog tartani. Egyet viszont elárulok: régen volt már húszperces edzésem. Most átlagosan olyan 50-nél járok, és még mindig van kedvem hozzá. Minden nap. De ha ki is marad egy (mert már ez is belefér néha), hiányérzetem van. Azt hiszem, így végre van értelme.