Az a határozott meggyőződésem, hogy minden fanatikus diétázónak van egy konkrét célja a dologgal, amit csinál, és ez a cél egyáltalán nem a fogyás. Persze az is, de sokkal inkább arról szól a dolog, amit a leadott kilók és a szűkebb nadrágok szimbolizálnak: az erőt, a ‘csakazértismegcsinálom’-érzést. "Megmutatom az exemnek, bebizonyítom magamnak, feltöltöm az Instára, hogy lefogytam." Nálam például ezek voltak terítéken, szinte mindig.

Arról nem is beszélve, hogy manapság miről szól a diétabiznisz: extra kiadványok, kapszulák, porok és mentes termékek ezrei zúdulnak szerencsétlen fogyni vágyóra minden egyes nap minden percében. Rákeresel arra, hogy 160 gramm, és máris determinált, hogy mi vár a faladon az elkövetkezendő egy hétben hirdetések formájában. Lemész az edzőterembe, és szarul érzed magad attól, ami ott fogad: a testükért küzdő, fehérjeporon és rizses csirkén élő izmos emberek uralják a gépeket. Bemész a ruhaboltba és gáznak érzed magad, mert nincs rád való méret. Felmész az Instára, és gyönyörű modellek gyönyörű teste fogad. Szerintem ez őrület. Az a fajta őrület, amiben túl sokáig időztem, de végre sikerült kiszállnom belőle.

Amióta búcsút mondtam a szigorúan 0 gramm szénhidrátot tartalmazó liszteknek, amióta nem olvasgatok diétablogokat, és kikövettem a mániákus fitneszbloggereket, megváltozott az életem. Lehet, hogy furán hangzik, de jobb az alakom, mint eddig bármikor, vagy legalábbis csinosabbnak, formásabbnak érzem magam. A kilóimat szerencsére nem tudom, mert a mérleget is száműztem a mindennapjaimból.

Na persze a megszabadulás nem azt jelenti, hogy mostantól óriási tábla csokikkal és egész pizzákkal ünnepelem, hogy nem diétázom. Amúgy nem is esne jól. Persze van, hogy másnapos vagyok, és fél percre kerülök attól, hogy a kanapén mellettem csücsülő barátomat is megegyem, de ezek kivételes napok. Meg nyilván olyan is van, hogy megjön a menstruációm, és úgy érzem, hogy megpusztulok, ha nem eszem valami iszonyatosan szénhidrátdús kaját. 

Olyankor fogom magam, rendelek egy jó pizzát, és megeszem. És - sok idő, sok munka, sok önfejlesztés után - már nem ránt le a bűntudat utána. 

Persze sportolok is, de már ezt sem azzal az idegeskedős megfelelési kényszerrel űzöm, mint régebben. 16 éve lovagolok, ez a mozgásforma mindig megvolt, és mindig meglesz az életemben. Később emellé érkeztek a további hóbortok: futás, konditerembe járás, videós appokra ugrálás a nappaliban, minden mennyiségben.

Állandóan azon pörögtem, mozogtam-e eleget aznap, de fogyni nem tudtam ebben az időszakban, pedig széthajtottam magam.

Kábé egy fél éve beszélgettem az egyik barátommal a futásról. Elmeséltem neki, hogy mennyire nehezen veszem rá magam mostanában, ő kérdezte, miért. “Hát, mert tudom, hogy mennyire fárasztó lesz lefutni az 5-6 km-t.” - válaszoltam. Ő pedig kerek szemekkel nézett rám, mintha tiszta hülye lennék, és megkérdezte, hogy miért, tudom előre, mennyit fogok futni? Azt úgy kell, hogy elindulok, aztán futok, amíg jólesik, nem? Ekkor már én néztem rá hülyén - de gondoltam, adok ennek egy esélyt.

Talán ez volt a legnehezebb, amit valaha beépítettem az életembe: levenni a pulzus-és lépésszámlálót, elengedni a kalóriákat, nem mérni a kilométereket, és elindulni futni, “csak úgy”. Először nagyon furcsa volt, elpazarolt időnek éreztem. Rettegtem, hogy nem fog menni, ha nem mérem, ha nem kontrollálom. De elindultam. És tényleg nem futottam 5-6 km-t, kábé 4-et teljesítettem, ráadásul kocogva, sprintszakaszok és a fülembe ordító applikációs edző nélkül.

Viszont ami mindennél jobban meglepett: másnap megint felvettem a futócipőm, mert volt kedvem újra elindulni. Hát így. 

Nem tudom, mi a recept az egészséges és hosszútávon fenntartható karcsúsághoz, nem is akarok e téren okoskodni. Csak annyit tudok, hogy nekem mindent addig kell csinálnom, amíg jólesik, különben teljesen elvesztem magam közben. A túl sok futás, a túl sok bio-, és gluténmentes címke, a túl sok egészséges tipp és a túl sok "orvosok által javasolt" étrend paradox módon odáig vezet, hogy a dolog vége már nem örömteli fogyás és egészség lesz, hanem folyamatos szorongás. Nem éri meg - inkább rendelek egy pizzát.