Életem legelső sminkszettje egy olcsó szempillaspirálból és egy szemceruzából állt, amiket az anyukámtól kaptam, amikor felvettem a gimibe, és beköltöztem a kollégiumba. Azt mondta, hogy ennyihez most már elég idős vagyok, próbálgassam csak a dolgot, ha tetszik – de használati utasítást persze nem mellékelt, mert ő maga nem igazán sminkelt soha. Ennek köszönhető, hogy míg a szempillaspirált csak szökőévben egyszer használtam – az ugyanis túl bonyolultnak tűnt – a szemem alját mindig VASTAGON kihúztam a fekete szemceruzával. És nem, nem a vízvonalamat – mert az meg fájdalmasnak tűnt – hanem az alatt, nagyjából két milliméterrel. Utólag visszagondolva azzal mentegetem magam, hogy elég látványosan éltem akkoriban a punk-rock korszakomat, abba meg akár még ez is belefér, de míg a szakadt farmert meg az együtteses pólókat ma is be merem vállalni, ilyen sminket már koncertre se viselnék…

Az viszont mindenképpen megnyugtató, hogy a szerkesztőségből szinte senkinek nem sikerült ma is vállalható módon az első afférja a sminkkészletével.

Máté Kriszta gyakorlatilag hamarabb kezdett tévézni, mint sminkelni, így neki az első smincuccát is a szakmája hozta:

„16 éves voltam. Már mindenki sminkelte magát, de mivel én akkor úgy néztem ki, mint egy 10 éves kisfiú – és mindenki fiúnak is nézett – vicces lett volna rajtam bármi. Akkor nyáron indult az ország első kereskedelmi tévéje, az én városomban, Siófokon, magyar és német nyelven, az ott nyaralóknak. A műsorvezető-válogatásra úgy delegáltak. Versmondólányként a kisvárosban mindenki ismert, azt gondolták a nagy pesti tévések, hogy legyen valaki, akit a  helyiek elfogadnak az országosan ismert mogulok mellett. A próbafelvétel után szóltak, hogy másnap már mennem kell, én vezetem a műsort, este 6-tól hajnali 2-ig. Megijedni sem volt időm.

Kora délután már egy egész csapat szaladgált, és a fejem fölött tanácstalankodtak, hogyan csináljanak a kiskamasz fiú-külsejű csitriből este 6-ra nőt.

Vastag smink, tupír, nőcis ruha (kissé kitömve, derékban hátul befércelve, magassarkú, amiben csak ülni tudtam…. Nem mertem tükörbe nézni. A tanácstalan, zavart tekintetektől még kevésbé. A műsor közben semmi nem zavart – olyan volt, mintha mindig is ezt csináltam volna –, csak a smink. Nem mertem mosolyogni, nem tudtam, hogy kell viselkedni a szinte felismerhetetlenné torzító „maszkomban”. Aztán a nagyon jó fej sminkes csaj adás végén a kezembe nyomta a szemceruzát és csak annyit mondott: ezt vidd haza, és gyakorolj!”

gyakorlas.gif

Tenor

Lilu is egy szempillaspirállal kezdte annak idején, de sokáig félt tényleg használni, amikor pedig mégis megtette, kiderült, hogy az aggodalma jogos volt:

„A legelső sminkcuccom egy szempillaspirál volt, viszonylag későn, akkoriban, amikor sminkmodellként versenyekre jártam Titkos Bernivel.Tőle kaptam egy spirált, amit kb. a megromlása előtti hetekig őrizgettem, nem mertem használni. Aztán sikerült feltennem...egy műúgró edzésem előtt. Nem tudtam, minek örült mindenki a 3. vízbeesésem után, de megtanultam a leckét, és ez után már csak edzés után használtam."

elfolyt.gif

Giphy

A fekete szemceruza és a súrlódás hatásának következményeiről Anita is a maga kárán tanult:

„Az én első sminkcuccom egy fekete szemceruza volt, pontosabban egy ceruzacsonk, amit anyukám neszeszeréből nyúltam le. Ő nemigen festette magát soha (mivel smink nélkül is gyönyörű volt világéletében), úgyhogy kábé ez volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam csempészni úgy, hogy ne vegye észre.

Nyolcadikos voltam, sulibulira készültem, és valamiért teljesen őszintén elhittem, hogy ha kihúzom a szemem feketével, akkor úgy fogok kinézni, mint azok a lányok a 100XSzép magazinban, akiket mindig irigykedve nézegettem.

Alul jó vastagon besatíroztam a vízvonalamat (bár akkor még nem sejtettem, hogy ezt így hívják), és boldogan elmentem bulikázni, azt hittem, a végzet asszonya vagyok.

Csak éppen egyáltalán voltam hozzászokva, hogy bármilyen festék is legyen rajtam, így ugyanolyan elánnal dörzsöltem meg a szemem, amikor viszketett, mint általában, gondolom nem kell részleteznem, hogy néztem ki utána. A felügyelő tanárnéni röhögését a lelki füleimmel azóta is hallom. Mindenesetre ez nem vette el a kedvem a sminkeléstől, olyannyira, hogy a gimi harmadik évében már néha úgy vakoltam magam, hogy egyszer haza is küldtek az iskolából, de ez már egy másik történet…”