The Marvelous Mrs. Maisel

2017-ben debütált az első évad, hatalmas kedvencem lett, majdnem egyben daráltam le a 8 epizódot.  A zseniális humorú sorozat arról szól, hogy hogyan lesz az 50-es, 60-as évek New Yorkjában stand-up comedy csillag egy felsőközéposztálybeli, zsidó háziasszonyból - tulajdonképpen a színpadi viccmesélés szubkultúrájának születése körül épül fel a története. A főszereplő a csodás komika, Rachel Brosnahan (sokaknak a House of Cards-ból lehet ismerős, ahol egy Rachel nevű prostituáltat alakított), akire mintha rászabták volna Miriam Maisel karakterét . Ez többek között annak is köszönhető, hogy a jelmezekért felelős Donna Zakowska tökéletes munkát végzett – a tűpontosan eltalált kosztümök, ruhák, kiegészítők biztosan segítettek belehelyezkedni a karakterbe. Ha valaki úgy rajong ennek a korszaknak a stílusjegyeiért, mint én, annak igazi csemege a The Marvelous Mrs. Maisel, aminek egyébként tavaly már kijött a második évada is. A fodrászok és a sminkesek is odatették magukat, Jerry DeCarlo a hajasok, Joseph A. Campayno pedig a make-up csapat élén gondoskodott arról, hogy az utolsó hajszál, és az utolsó ecsetvonásnyi piros rúzs is tökéletesen járuljon hozzá az időutazáshoz. Ezt a sorozatot szerintem még hang nélkül is képes lennék végignézni.

Mad Men – Reklámőrültek

Ha már hatvanas évek, és New York, akkor nem maradhat le a listáról a korabeli reklámszakmát, és azon keresztül az amerikai középosztály életmódját bemutató, 6 évados remekmű, amely egy kazalnyi díjat nyert a 2007 és 2011 közötti időszakban. A fantasztikus alakítások mellett gyakran emelték ki a kritikákban azt, hogy vizuálisan mennyire erős a Mad Men – a jelmeztervezőt, Jane Bryantet Emmy-díjjal is jutalmazták a munkájáért. A karakterek megjelenése, ruhatára is úgy változik,  ahogyan a sorozat halad előre az időben – én a teljes szériát megnéztem másodszor is, mert önmagában annyira lekötöttek a ruhák, a sminkek, a frizurák, és az egész látványvilág. A mostanában A szolgálólány meséjében brillírozó Elisabeth Olsen karrierjének nagy lökést adott a Mad Men. Talán az általa alakított Peggy kosztümjei a legizgalmasabbak, mert nagyon szépen aláhúzzák a karakter fejlődését, de Christina Hendricksnek is sikerült olyan gardróbot összerakni, hogy néha még pislogni is elfelejtettem, mikor ő volt képernyőn.

Pose

Az egyik legújabb favoritom – a nyolcvanas, illetve kilencvenes években játszódik, (Na hol? Hát New Yorkban.) és az afro-amerikai, illetve latin meleg, illetve LBGTQ közösséget, illetve a ballroom-(szub)kultúrát mutatja be. Nem szeretem a „vizuális orgia” kifejezést, de a Pose látványvilágára hirtelen valahogy mégsem találok jobbat. A nyolcvanas évek divatja amúgy sem kerülte a túlzásokat sem a színek, sem a fazonok terén, de a ballroomok világában aztán tényleg nem volt semmilyen határ, ha csillogni kellett, vagy kitűnni a tömegből. A kosztümökért Analucia McGorty és Lou Eyrich érdemel hatalmas pacsit, mert nem kevés meló lehetett abban, hogy a hihetetlenül látványos, és a karakterekhez tökéletesen passzoló dresszeket megalkossák. A sminkekért, hajakért egy 28 tagú csapat felel, és ez meg is látszik minden egyes képkockán – 15 perc után legszívesebben beültem volna egy időgépbe, hogy legalább egyetlen estét eltölthessek egy ballroomban.

Glow

Szintén a nyolcvanas években játszódik, és már azelőtt meg akartam nézni, hogy egyáltalán láttam volna a trailerét  - elég volt annyit olvasnom róla, hogy komédiasorozat, ami Los Angelesi-i női glam-pankrátorokról szól. Egyszerre vicces és szexi, és olyan jelmezeket, tornaruhákat, frizurákat és sminkeket vonultatnak fel benne, hogy az valami hihetetlen. Nem spórolnak a neonnal, a bőrszerkókkal, a lurexszel, és a hajlakkot és a tupírfésűt is turbófokozaton használták. És igen, női bunyó is van – valódinak látszó kamu cicaharc, amihez műszempilla és piros selyem boxcsizma is jár. A Glow, bár alapvetően „csajos” (utálom ezt a szót) sorozat, szerintem nagyon sok palit is képes a monitor elé szegezni -  ha előbb nem is, de az első bunyó után biztosan. Én csak annyit mondok, hogy miután megnéztem, kezdtem bizonyos nosztalgiával gondolni az általános iskolai sötétkék tornadresszemre.

Claws

Egy 2017-ben indult dramedy, ami  - nomen est omen – egy floridai manikűrszalonról, és az ott dolgozó nőkről szól, akik géllakozás és a strasszozás mellett mellékesen pénzmosással is foglalkoznak. Aki szeret tobzódni a gettó glamben, az biztosan ugyanúgy élvezni fogja a Claws-t, mint én, és ennek a sorozatnak a kosztümjei tényleg nem ismernek határokat. Dana Covarrubias jelmeztervező kitett magáért, a szűk cuccok annyira szűkek, hogy szinte recsegnek azon, aki viseli, és nincs annyira mély dekoltázs, annyira rövid sort, vagy annyira hatalmas fuksz, amit ne adott volna rá szemrebbenés nélkül a szereplőkre. A sminkekről, hajakról, és persze főleg a körmökről pedig akkor még nem is beszéltem...Ha a Claws-t nézed, nem kell többet az Instagramon keresgélned az extrém manikűrös videókat, mert ott lesz mind előtted a képernyőn, egy izgalmas történettel, és ütős, néha nyomdafestéket nem tűrő szövegekkel együtt. Nem a széplelkűeknek való, cserébe rettentő szórakoztató.