Milyen színű hordozókendőt kell venni, ha a gyerek lány, de az apa – aki meg ugye férfi – is hordozni fogja? Nem gondoltam, hogy valaha szembesülök ezzel a kérdéssel, de többek között ezt is feltették már, mióta kiderült, hogy lányt várok. (Amúgy kéket vettünk, mert abból találtam egyet jó minőségben, használtan, nagyon korrekt áron hirdetve.) Milyen színű fonálból horgolja a nagymamám a takarót, ha már azelőtt el akarja kezdeni, hogy kiderülne a baba neme? És ne mondjam, hogy sárga-szürke legyen, mert a szürke nem gyereknek való szín!

Egyébként észrevettem-e, hogy ezt a nadrágot kisfiúknak tervezték, – igen, a lányos polcon nem volt olyan, ami tetszett – ezen a pólón Donald kacsa van, és nem Daisy. Észrevettem, örököltük, teljesen mindegy, hogy milyen Disney-hőst fog lehányni két hetesen – és ha MÉGIS kisfiú lesz, akkor most mit csinálok a rózsaszín szegélyes babatörülközővel?

A fenti kérdések mindegyike elhangzott már, még úgy is, hogy azért a szűkebb-tágabb környezetem tudja róla, hogy gender témában írtam a szakdolgozatomat, és ha az ezzel kapcsolatos nézeteimmel nem is ért egyet, de legalábbis udvariasan és megértéssel kezeli, hogy én egy ilyen csodabogár vagyok. De elég bemenni egy bababoltba, és még nagyobb meglepetések érik az embert: nemrég vettem két teljesen sima, egyszerű rugdalózót, és a pénztárnál, a címke leolvasásakor láttam, hogy az egyik „rugdalózó fiúknak”, a másik „rugdalózó lányoknak” néven fut. Na szuper, gondoltam, most biztosan azt hiszik, hogy ikreim lesznek, pedig csak nem fordítok elég energiát arra, hogy odafigyeljek, és a megfelelő szekcióban vásároljak.

Pedig a bináris felosztás – azaz a kék-rózsaszín változat – ott van mindenből: kiskanálból, cumiból, zokniból, kesztyűből, de még rágókából, csörgőből és altatót játszó plüss holdból is van fiús meg lányos darab.

Hallottam már fiús anyukáktól, hogy kicsit irigykednek, mert a lányos ruhák „cukibbak”, de én mondom, a mindent elöntő fodroktól és masniktól is gyorsan csömört lehet kapni, így az ember egy idő után már direkt valami mást keres. Ahogyan az egyik barátnőm mondta a saját kislánya ruhatárával kapcsolatban: „abból lehet tudni, hogy a nagyszülőktől kapott valamit, hogy az rózsaszín.”

Félreértés ne essék, vettem én kimondottan csajos dolgokat is. Nem mintha szükségünk lett volna rá, mert hát annyi gyerekholmit kaptunk ajándékba, de az áruházak a cuki rugdalózókat ügyesen a szoptatós melltartók mellé helyezik. Így ha a hormonoktól eszét vesztett anyu meg is próbál tudatosan vásárolni, és csak azt megvenni, ami tényleg kelleni fog – tehát egy szoptatós melltartót – akkor is minimum három bébiruhát is a kosarába tesz, mert hát ki tudna elmenni mellettük?

Az más kérdés, hogy ezek a csajos ruhák sem rózsaszínek, de én is szeretek nőiesen öltözködni, mégsem hordok rózsaszínt, nem azért, mert bármi bajom van vele, csak nem az én világom. És tetszik vagy sem, az ember bizony hajlamos arra, hogy a saját ízlése szerint öltöztesse a gyerekét. A gyerek gardróbjába hajtogatott ruhák közül a kedvenc darabjaimat nagyobb méretben én is simán hordanám. (A gyerekszoba függönye azért rózsaszín lett, de a galambszürke falakkal az szerintem kifejezetten vagány.)

Szóval eddig magabiztos vagyok. Tudom, mit akarok a gyerekre adni, tudom, hogy miért és ez az önbizalom elég erőt ad ahhoz, hogy különösebben ne foglalkozzak a mások véleményével.

Csak aztán ugye eljön majd a korszak, amikor a gyereknek hirtelen saját véleménye lesz, és lehet, hogy az még az én komfortzónámon is túlmutat. Akkor mit csinálok?

Pár éve egy barátnőm akkor másfél éves kisfiát terelgettem éppen egy bevásárlóközpontban, míg az anyukája gyorsan bedobálta a kosarába, amit venni akartak, amikor a gyerkőc meglátott egy gumicsizmát: világítós talpút, csillámosat, szivárványcsíkosat. Az addig percenként 1200-as fordulaton pörgő kis padlócirkáló hirtelen megállt, szemei elkerekedtek, és mutatta, hogy akasszam le neki a lábbelit, közelebbről is meg akarja nézni, ő ilyen csodát még nem látott!

Ahogy a kezében volt a zsákmány, rögtön a padlóra is ült, és magyarázta tovább: vegyem le a cipőjét, ő bizony most ezt a szivárványos csizmát szeretné felpróbálni. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Mondjam neki, hogy ez nem neked való, mert „lányos”? Egyáltalán miféle értelemmel bír egy másfél éves gyerek számára az, hogy fiús meg lányos? Mivel indokolhatnám meg neki, hogy neki ez egyszerűen nem tetszhet, akkor sem, ha tetszik, mert mi, felnőttek úgy döntöttünk, hogy ami csillog, az nem fiúknak való, ő meg fiú, még akkor is, ha egyelőre ez a szó nem sokat jelent neki.

Ugyanakkor mégsem az én hatásköröm, hogy más gyerekének gendertudatosságát tápoldatozzam, mint ahogy más komolyabb kérdések megbeszélését is a szüleire bíznám, mert semmi jogom beleszólni ezekbe.

Szerencsémre néhány másodperccel később megérkezett a barátnőm is, aki gyorsan elrendezte a kérdést azzal, hogy szivárványos vagy traktoros, teljesen mindegy, mert van otthon már három gumicsizmájuk, semmi szükség egy negyedikre, úgyhogy a csillámló, szivárványos műanyagot visszaakasztottuk a helyére.

A kérdés viszont nyitott maradt: mit tennék, ha az én fiam kérne magának egyszer csillogó szemekkel, áhítattól átszellemült arccal szivárványos cipőt? Semmiféle épeszű ellenérvet nem tudnék felhozni ellene. Nem vagyok szexuálpszichológus, de azt még én is tudom, hogy nyilván valóan nem fogja a későbbi szexuális orientációját befolyásolni az, hogy gyerekkorában szerette a színes dolgokat.

Vagyis nem, nem lesz meleg attól, hogy két évesen rózsaszínt viselt, de ha meg meleg, akkor a büdös életben sem lesz heteró, akárhány transzformeres pólót adok én rá.

Meg egyébként is, nem különösebben érdekel, hogy majdani felnőtt gyermekem szerelmének mi lesz a lába között, amíg szépen beszél, és tisztelettel bánik vele. (Ha meg nem, akkor megint csak nem fog segíteni rajta, hogy férfi vagy nő, mert így is, úgy is agyonverem akár egy szivárványos kiscipővel is.)

A gyerekek nagyjából három éves koruk körül, a másodlagos szocializáció kezdetén már viszonylag szilárd elképzelésekkel rendelkeznek a saját nemi identitásukat illetően, és önszántukból elkezdik felvenni az ennek az identitásnak megfelelő szerepeket, mert abban érzik jól magukat – ezzel meg, egészséges keretek között, azt hiszem, nincs is semmi baj. De hogy az ez előtti, kísérletező, útkereső korszakban azt mondjam, hogy ne vegyél fel csillogós cipőt, mert mit szól majd a többi anyuka a játszótéren…

A »ne csinálj egy senkinek nem ártó és egyébként jelentéktelen dolgot, amit szeretnél csinálni, mert mit fognak érte gondolni rólad mások« azért nem kimondottan az a gondolat, amit a gyerekem fejébe szeretnék ültetni.

És közben meg nem tudom, tényleg nem tudom, hogy elég erős lennék-e megvívni ezt a harcot a homokozó szélén ülve. Egyelőre megúszom a dolgot, lányom születik, és a kék hordozókendővel szemben lényegesen kisebb az ellenállás. De fiúkat nevelő anyukák: innen is küldök egy megértő vállveregetést. Nem lehet könnyű dolgotok…