Lehet, hogy 2020 lesz az év, amikor megtörténik a lehetetlen, és még az intézményi karácsonyi fotózás is elmarad néhány helyen, de a mi bölcsődénkben még az újabb lezárások előtt sort kerítettek rá. Így felnőtt életemben először én is része lehettem a tömény giccsbe oltott, nulla egyediséget kínáló sorozatgyártásnak, amiből a fényképes karácsonyi bögrékhez, képeslapokhoz és jövő évi kalendáriumokhoz elkészül az alapanyag.

És azt kell mondanom: ha egy picit letekerem a hormonokkal túlfűtött anyuka-hangot a fejemben, a bölcsis meg ovis ünnepi fotózás egy marha vicces műfaj.

Egyrészt nem tudom elképzelni, hogyan lehetne jobban kiemelni a karácsony üzletté válását, mint hogy a létező összes ünnepi klisét felvonultató díszletbe beállítunk egy mit sem sejtő gyereket, akiről aztán gyors egymásutánban lövünk néhány fényképet, mielőtt szerencsétlen egyáltalán rájönne, hogy mi történik.

Másfelől szilárd meggyőződésem – és látom, hogy most a fotós szakma egy jelentős részét magamra haragítom, akinek nem inge, ne vegye magára, biztosan vannak, akik tényleg szakmai kihívásként és izgalmas lehetőségként tekintenek az intézményi fotózásra – szóval meggyőződésem, hogy az ovis fotózás során a legtöbb fotós arccal a gázsi felé kattintgat.

Mert hát lássuk be, fejenként átlag 4 perc alatt 10 minőségi fotót készíteni egy díszletbe váratlanul behelyezett, leginkább idegen tereptárgyként viselkedő kisgyerekről majdhogynem lehetetlen kihívás.

Az fix, hogy semmi nem fog látszani ezeken a képeken a gyerek személyiségéből, az is siker, ha nem bömböl éppen, tulajdonképpen csak bizonyító erejű felvétel készül, hogy az adott gyerek a szezonálisan megfelelő szerelésben, az ünnepnek megfelelő háttérhez pakolt díszek között jelen volt, ideális esetben a kamerába nézett, de végső soron az is jó, ha csak valamerre arrafelé.

És most nem genyózni akarok, mielőtt valaki azzal jönne, hogy „csináljak jobbat, ha tudok”, mert nyilván nem tudnék, Robert Capa háborús körülmények között fotózott, de szerintem ő sem tudna. Ez a műfaj egyszerűen magába foglalja, hogy ennél többet nem lehet kihozni belőle, és ami azt illeti, ennyit is marha nehéz.

Az egyszeri fotós azonban abban a boldog tudatban dolgozhat, hogy bár a negyedik órára valószínűleg görcsbe álltak az arcizmai a szélesre húzott mosolytól és halláskárosodást szenvedett az alap bölcsődei vagy óvodai háttérzajtól, szinte majdnem mindegy, milyenek lettek a képek, mert lesz belőlük megrendelése.

És itt jön a poén. Az egyszeri szülőnek ugyanis – példának okáért nekem – odaadják az elkészült mintaképeket, konstatálom, hogy a dekorelemek ma is éppen ugyanolyanok, mint 20 évvel ezelőtt voltak, a gyerek arcán az látszik, hogy fogalma sincs, mi történik vele, a kezébe nyomott gömbdíszt nagyjából akkora érdeklődéssel tartja, mint egy fej vöröshagymát tartana, és természetesen a gondosan befésült ünnepi frizurájából nem maradt már semmi, pedig reggel mennyit dolgoztunk vele.

Mindezek ellenére alapból berendelem az összes fotót az én bamba tekintetű, önmagára csak nyomokban emlékeztető, alacsony költségvetésű Szomszédok holiday special epizódra hajazó díszletben ácsorgó gyerekemről, és a vállalhatóbb fotókból kérek még a nagyiknak, a dédinek meg a keresztszülőknek is.

Miért? Hát, mert rajta van a gyerek. És mert jön a karácsony. És talán mert ezek a képek fognak emlékeztetni rá, hogy milyen sokat jelentettek nekem a vele töltött ünnepek már akkor is, amikor ő még azt sem értette, hogy miről van szó.