A Faceapp-mánia margójára: miért vagyunk úgy betojva az öregedéstől?

A legjobb barátom idén lesz negyven éves. A legjobb barátnőm jövőre, aztán pedig én következem. Teljesen természetes, hogy egyre többször kerül köztünk szóba az öregedés. Ha megbetegszünk, néha azzal poénkodunk, hogy „ez már a korral jár”. Persze a negyven az még nagyon messze van az öregtől, és ha beszélgetünk is a korunkról, vagy az idő múlásáról, egyelőre még inkább a nosztalgiázás a téma, vagy az, hogy milyen lesz a világ tíz, vagy húsz év múlva.

A klímakrízis korában ez engem például sokkal jobban aggaszt, mint a ráncok.

Lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert még viszonylag fiatal vagyok, de annak ellenére, hogy rendszeresen gondolok az öregedésre, a dolog külső aspektusai sosem aggasztottak jobban, mint bármelyik átlagos nőt. Szeretem, hogy még nincsenek ráncaim, és örülni fogok neki, ha ez még egy darabig így marad, de ha nem, akkor sem fogok a kardomba dőlni. Mindenki megöregszik, ez a világ egyik legtermészetesebb dolga, és fiatalságkultusz ide, vagy oda, én mindig is képes voltam meglátni a szépet, a vonzót egy érettebb arcban. Az évek múlásának pedig pont az az egyik legnagyobb előnye, hogy az ember egyre inkább tisztában lesz azzal, hogy mennyi minden van, ami sokkal többet számít, mint a feszes cici, vagy a babasegg simaságú bőr.

Pár napja kezdett el pörögni az interneten a Faceapp-őrület, és azóta boldog-boldogtalan a megöregített fotóit posztolgatja, legyen akár híresség, akár egyszerű földi halandó. Sokaknál látom, hogy szörnyülködő, hitetlenkedő, saját magukhoz nem túlságosan kedves szövegekkel osztják meg a képeiket, ami kicsit elszomorít. Értem, hogy ez csak egy játék, meg poén, és hogy semmi garancia nincs arra, hogy tényleg úgy fogunk öregen kinézni, mint ahogyan a filterezett képen (mindenki döntse el magának, hogy ez jó, vagy rossz). Mégis rossz volt olvasni, hogy sokan mennyire be vannak tojva attól, hogy egyszer bizony ők is lesznek nénik, meg bácsik. Meg hogy az öregedést valami rettenetes átoknak, istenverésének tartják, és süt a szavaikból, hogy aki idős, az már csak csúnya lehet. (Pedig van egy rakás hatvanas nő, aki erre keményen rácáfol.)

Pont emiatt tartom pozitívnak , hogy ez játékos-öregítős hullám végigsöpört a neten. (Bár a dolog biztonsági kockázatainak ügyében kicsit későn kapcsoltunk.)

Jöjjenek csak szembe mindenhol ráncos, idős arcok! Nem ártana kicsit szokni a látványt, hátha segít abban, hogy ne csak azt lássuk szépnek, vonzónak, szerethetőnek, aki fiatal. Mert most gyakorlatilag tudat alatt mind erre vagyunk programozva – te is, meg én is.

Mikor kipróbáltam az appot, és megnéztem, hogy (elvileg) hogyan fogok majd festeni idősebb koromban, az első gondolat, ami beugrott, mikor megláttam a képet, az volt, hogy „jesszus, tiszta anyám vagyok”. A „jesszus” viszont nem szörnyülködés volt, hanem inkább a kellemes meglepetésnek szólt, amit éreztem.

Anyukám ugyanis - és nem csak szerintem – egy nagyon csinos, és vonzó nő, aki természetesen, szépen, és méltósággal öregszik. Vannak ráncai, de a kedves, szelíd természete, meg az az áldott jó lelke még mindig átsüt a vonásain, és a mosolya is ugyanolyan helyes, mint amilyenre még gyerekkoromból emlékszem. Ennél pedig szerintem nő nem nagyon kívánhat többet az öregedéssel kapcsolatban. Ha huszonöt-harminc év múlva úgy fogok kinézni, mint anyu, elégedett leszek.

Kíváncsi voltam, hogy vajon másokban is tudott-e ilyen jó érzéseket kelteni a saját fotójuk, így megkértem a lányokat a szerkesztőségben, hogy ők is próbálják ki a Faceappot, és meséljék el, mi volt az első gondolatuk, mikor meglátták az eredményt.

Kriszti például percekig nézegette a kész fotót, annyira meglepődött.

Mintha a nagymamám nézne velem szembe, akit húsz éve nem látthattam. Mivel úgyis megöregszem, mint mindenki más, megnyugtat a tudat, hogy esetleg rá hasonlítok majd, még ha ez most csak egy játék is.

Márti több képére is rátette az öregítő filtert, és eleinte egyáltalán nem tetszett neki a látvány, de aztán érdekes módon pont ugyanúgy reagált, mint Kriszti.

Ahogy egyre többet nézegettem a képet, felfedeztem, hogy hasonlítok a nagymamámra, aki szeptemberben lesz kilencven éves, és egy csodálatos ember. Így már egyáltalán nincs bajom az eredménnyel, szívesen lennék idős koromra olyan, mint ő.

Kitti először megrettenve nézegette a filteres fotóit, mert úgy érezte, nagyon távol áll tőle, amit lát – megijesztette a sok ránc, és a saját, öreg arca.

Több fotón is kipróbáltam az appot, és végül megnyugodtam, mert a mosolygósabb, vidámabb képeimen már teljesen ki tudtam békülni a végeredménnyel. Rájöttem, hogy igazából kimondottan szerencsés leszek, ha egyáltalán láthatom így magam a tükörben – amikor pedig gondolatban eljutottam idáig, már kicsit sem zavartak a ráncaim a képen.

Azt nem mondom, hogy akkor mostantól kukába az összes ránctalanító krémmel – nem akarok álszent lenni, én is használok, és fogok is. A saját testével, arcával egyébkén is mindenki azt csinál, amit csak akar. Ha valaki úgy tetszik a legjobban magának, hogy megpróbál minél tovább fiatalos maradni, akkor hajrá. Ebben nincs semmi rossz. De mellette nem árt lassan fejben arra is tréningezni, hogy a szarkalábak úgyis megjelennek, szóval nem rettegni kellene tőlük, hanem inkább barátkozni velük.