Hála az égnek még mindig nagy az Isten állatkertje, ahol nem csak a kerítés alacsony, de a szélessáv is hasít, így Google barátom hamar talált nekem izgalmas testmozgás alternatívákat. Mondjuk nem volt nehéz dolga, mivel én futni szeretek, annál meg talán csak a nagyüzemi kézi borsófejtés lehet unalmasabb. (Plusz a „szeretet” szó is erős, mégiscsak ugyanezt a szót használom a férjemre meg a mogyorókrémes túró rudira is.) Lényeg, hogy szoktam futni. Nem kell hozzá terembe járnom és egy jó cipőn kívül nincs is másra szükség, így heti 3-4 alkalommal untatom magam pörgős zenére lassabb-gyorsabb intervallumokban. Éppen ezért csillant fel  a szemem, amikor pár perc keresgélés után szembejött velem a háttal futás (haha).

Mielőtt ész nélkül hülyét csináltam volna magamból a fél kerület előtt, utána olvastam, hogy mire is jó ez az egész.

A teljesség igénye nélkül: javítja a koordinációt, erősíti a vádlit, változatosabbá teszi a testmozgást, jobban kíméli a térdízületet, mint a futás, és kerekebb lesz tőle a gluteus maximus (alias fenék).

Olvasva ezeket, rohantam is felvenni a futócipőmet (azért is siettem, mert délelőtt 11 óra volt, ilyenkor egészen kevesen vannak az utcákon.)

Az egyébként nélkülözhetetlen fülhallgatómat a bemelegítés végén levettem, mivel a túlélési ösztönöm azt súgta, hogy ha már nem látom, hogy mi van előttem (mögöttem?), legalább a hallásomat ne tompítsa semmi.

A másik nagy ötletem pedig az volt, hogy inkább az utcában kísérletezek, és - érthető okokból - nem a megszokott Rákospatak menti futópályán. Megcsináltam a szokásos bemelegítős köröket, sokszor körbenéztem, hogy nem jön –e járókelő és elkezdtem visszafele sétálni. Nem volt benne semmi extra, esküszöm, még nem is esett rosszul. Na, de a futás.

Van önkritikám és még ennyire idiótán életemben nem festhettem. Az egy dolog, hogy a bártortalan pici léptektől úgy néztem ki, mintha egy filmet pörgetnél visszafele, amiben a főhős éppen rosszban sántikál, de a folyamatos hátratekintgetés sem mutathatott túl jól. Hiába ismerem a környéket, mint a tenyeremet, nagyjából tíz lépésenként hátra kellett lesnem, miközben végig olyanokat hallucináltam, hogy tuti előbukkant a semmiből egy kutya, vagy hogy hirtelen leesett egy faág, amiben elesve a nyakamat törhetem.

Ha pedig eddig azt hittem, hogy a futás közben telik lassan az idő, akkor itt új dimenziók nyíltak meg.  

Egy utcahossz szerintem percekig tartott. Becsülettel elbohóckodtam fél órát, ami idő alatt nem nagyon izzadtam meg, ellenben, ha voltak letapadt izmok a nyakamnál, azok tuti belazultak. Szóval igen, a koordinációmnak valóban jó tréning volt, sőt, éreztem is, hogy a vádli és fenék téren nagyobb volt az igénybevétel. Valahogy mégsem érzem, hogy ez az én utam. Legalábbis nem látom, hogy egyszer én is részt veszek egy hátrafelé futó bajnokságon.

Nem baj, nem adom fel, már ki is néztem, mi lesz a következő edzésforma, amit ki fogok próbálni. Elöljáróban annyit, hogy, a világ legtökéletesebb alakú nője is ennek köszönheti a jó alakját és a dress code szigorúan pink...