Én, aki gimiben inkább a cigifüstös Muskátli Kávézót választottam tornaóra helyett, és én, aki általános iskolában ötöst kaptam a tesitanáromtól. Nem azért, mert szépen futok, hanem azért, mert szépen szavalok. Verset. Nem akarta lerontani a bizonyítványom... Szóval szavaltam, és nem futottam.

A gimis tanárom már nem volt ilyen kegyes, ő egyszerűen csak minden fronton igyekezett megutáltatni velem a futást. Például azzal, hogy a balatoni kisvárosban kivezényelt minket az utcára, és egy jól elhelyezett mondattal elstartoltatta az osztály női felét:

Itt az ideje szedni a lábatokat, lányok, mindjárt itt a bikiniszezon!

Ha valakinek kétségei támadnának afelől, hogy ez lenne a célravezető oktatási módszer tinédzsereknek, csak legyenek is. Mert nem ez az! Semmiképp nem akartam azért futni, hogy a gimis tanárom megfelelőnek találja a testem a fürdőruha viselésére. Elég volt nekem megbarátkozni 15 évesen a hibáimmal. Ami nyilván akkor még nem jött össze.

Ráadásul valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az utcán is utáltam futni. Na, ezekből szerencsére sok minden változott az évek alatt, de P. D. tanár úr szavai és metódusa biztosan nem segítettek ezeken. Mondjuk hazudnék, ha a strandszezon nem motiválna a mai napig a futásra, de korántsem csak ez a cél.

A futás sokkal inkább része a lelki terápiának, a megtisztulásnak, a rutinnak, az életnek. A futás vagy bármilyen más sport. A trx (gyakran), a jóga (ritkán), az úszás (amiben elképesztően béna vagyok), a síelés (max. piros pályán). De persze a legegyszerűbb, a legfenntarthatóbb, a legszerethetőbb mind közül a futás. Bárhol és bármikor. Nincs olyan pont a világon, ahova ne vittem volna magammal egy futócipőt. Így aztán láthattam gyorsított felvételen a Brooklyn-hidat reggeli fényben, a hajnali hullámokat Malájziában, a kihalt tengerpartot Tel-Avivban, a szőlőültetvényeket Toscánában, vagy épp legutóbb az ébredező kikötőket Szardínián.

De a legfantasztikusabb futóút mind közül azt hiszem mégiscsak a budapesti maraton útja volt. A Duna mentén, a hidakon át, a világ legszebb városában.

Nem futottam gyorsan, mert nem tudok. A kezdetben 5:45-ös, aztán 6:00-os, a végén pedig inkább 6:45-ös kilométerek persze elképesztően tempósak a tinédzser énemhez viszonyítva. Ez a verseny pedig arról is szólt, hogy legyőzzem a tizenéves Anitát. Meg, hogy felülkerekedjek egy pedagógus félresikerült szavain, hogy elfelejtsem azt a mondatot, amit a szekrényugrástól rettegve hallgattam P. D.-től a gimiben:

Belőled úgysem lesz soha senki!

Nos, tanár úr, világbajnok maratonfutó biztosan nem lesz belőlem, de egy olyan futó igen, aki 4 óra 41 perc alatt teljesíti a maratont. Ami lehet, hogy másnak csigalassú, de nekem gyors.

Abban a 4 óra 41 percben pedig értelmet nyert az előző fél év napi rutinja, a kora reggeli véget nem érő kilométerek a Margit-szigeten vagy a felső rakparton (igen, már megbarátkoztam a városban futással!), és értelmet nyert még annyi minden a fejemben, merthogy végső soron mégsem üres közhely, hogy ott dől el minden. És nem a lábamban.

Ezt megerősítette egy nagyon kedves maláj úr is, akivel a célban futottam össze.

Ő ugyanis szalmakalapban, pizsamában és mezítláb(!) futotta le a maratont.

A rajtszáma alapján rákerestem, és kiderült, hogy ő Tan Wah-Sing, 60 éves, Kuala Lumpurból érkezett, és akkor már 100 mezítlábas maratonon túl volt. Nos, Tan Wah-Singgel kölcsönösen készítettünk néhány közös szelfit, ami után végérvényesen kiderült számomra, hogy a futásnál nincs fenntarthatóbb mozgás. Tényleg semmi nem kell hozzá. Még sportcipő sem.