Hetekkel az ünnepek után a ragyogó karácsonyfákról készült képeket felváltják a túl sok bejgli utáni edzőtermi fotók, és a beszélgetések sem a legpuhább mézeskalácsreceptekről szólnak, hanem a leghatásosabb nátha elleni cuccokról. Ha pedig annyi alkalommal kapnék egy forintot, ahányszor hallottam, hogy „rohadjon meg a hóesés, esett volna decemberben, gyerekkorom óta nem volt fehér karácsony”, akkor már megvehettem volna belőle a jövő téli csizmámat is.  Így, hogy Télapó is hazahúzott már az Északi-sarkra, maradtak azok a dolgok, amik miatt egyre kevésbé poén ez a hideg.

1. A száraz és zsíros bőr váltakozása.

Télen, köszönhetően a fűtésszezonnak, szélnek, száraz levegőnek, a bőröm annyira kiszárad és viszket, hogy megváltásként tekintek a testápolómra, amit ilyenkor hajlamos vagyok annyira túltolni, hogy olyan érzésem van, mintha egy ragacsos pácban fetrengő pulyka lennék.

2. Gyakrabban kerül elő a korrektor, mint a többi évszakban együttvéve.

Mindegy, hogy a náthától vagy csak a hideg-meleg levegő váltakozásától, de állandóan folyik az orrom, és minden orrfújás után kenhetem vissza a korrektort az orrom köré, ha nem akarok úgy kinézni, mint Rudolf, a rénszarvas.

3. Viszont az arcom olyan, mint egy havas tájkép.

Eleve fakó bőrű vagyok, akit, ha két napig nem ér napfény, úgy néz ki az arcom, mint a frissen meszelt fal. Ami persze csak még jobban kiemeli a piros orromat, és a szemem alatti sötét karikákat. Elég, ha pár napig nem mozdulok ki otthonról és máris mindenki aggódva kérdezi, hogy „jaj, beteg vagy?”

4. Harisnyanadrág: áldás és átok.  

Az egyik kedvenc téli viseletem a ruha, sállal és harisnyával. Nőies, ápol és eltakar, szuper. Mindaddig, amíg nem kell több, mint 10 métert sétálnom és nem kezd el a harisnya a térdemig szépen lepöndörödni. És mikor érzem, hogy az a rész, aminek a lábam között kéne lennie, lecsúszik a combomig, próbálom menet közben, diszkréten és nőiesen visszacibálni. Spoiler: még sosem sikerült. A combjaim közti pici sebekre, amiket az összedörzsölődés okoz még keresem a megfelelő jelzőt.

5. Kiborulok a vádlim miatt.

Oké, nincs olyan évszak, hogy alkalmanként ne akadjak ki a fenekem, karom, hasam mérete miatt, de a téli szezon szigorúan a vádliké. És mikor az ezredik csizmát sem tudom rendesen felhúzni, olyankor eszembe jut, hogy vajon feltűnne –e bárkinek is, ha szandálban vagy tornacipőben tolnám végig a telet.

6. Ragad a hajam.

Nem, nem azért mert nem mosom meg. Bár az is megérne egy misét, hogy hány másodpercig látszik, hogy frissen mosott a hajam, amikor vagy a sapka vagy a hó miatt mindig úgy rálapul a fejemre, mintha egy labrador lennék, akinek a gazdija egész nap simizte a fejét. Nem, én arra gondoltam, hogy akárhányszor kenem be a kicserepesedett ajkaimat, valahogy mindig sikerül pár hajszálnak a számra tapadnia.

7. Elég csak megérkeznem valahova, és szakad rólam a víz.

Otthon, indulás előtt még halál csininek érzem magam, vastag pulcsi, színes sál, dögös kabát, mint egy kandallós, téli kunyhót reklámozó pirospozsgás modell. Aztán, mikor megérkezem valahova, mire levetkőzök, izzadok, mint a ló, ami egyből eredményezi a már említett loncsos hajat. Bónuszként pedig előbb fonnám be a hajam a lábujjaimmal, mint hogy a leizzadt testemen igazgassam helyére a harisnyámat.

8. Valamim mindig fázik.

Ha otthon vagyok, a lábam fázik annyira állandóan, hogy legszívesebben még filmet is úgy néznék, hogy meleg vízben áztatom őket. Ha viszont elmegyek otthonról, úgy érzem, hogy a mellbimbóim helyére kicsi fagyasztott borsószemek nőttek.

9. Nincs kedvem reggel felkelni.

Alapvetően korán kelő vagyok, de télen, mikor kora reggel pont olyan sötét van, mint mikor aludni mentem, akkor azért a bennem élő pacsirta is nagyokat hallgat. A reggeli hideg vizes arcmosások után pedig úgy érzem magam, mint Jack Nicholson a Ragyogás utolsó jelenetében.

10. Befordulok a bezártságtól.

Reggel, mikor elkezdek dolgozni, még sötét van. Délutánra, mire minden teendőmmel, főzéssel, a lányom oviból elhozásával, rendrakással végzek, már újra sötét van. És ilyenkor elég csak kidugnom az orrom az ajtón, és eszembe jut, hogy a francnak van kedve a naplementés Antarktiszi hangulathoz. Közben pedig érzem, hogy a testem és a lelkem is friss levegőért, napfényért, sétákért kiállt. És elkezdem visszaszámolni a heteket.