Leszálltam a repülőről, és minden olyan sablonosan szuper volt. A hosszú út okozta fáradtságtól és a repülőn felszolgált spenótos csirke emlékétől émelyegve beszálltam a helyi sofőr helyi kocsijába, ami röpke 5 óra alatt vitt el abba a városkába, amit a következő egy hónapban az otthonomnak tudhattam: Las Terrenasba. Sötét volt és meleg. Marha meleg. Alig vártam, hogy egy kiadós alvás után belevethessem magam az igazi dominikai pezsgésbe.

A belső és külső békéjét kereső, befont hajú európai turistaként akartam flangálni valami batikolt pólóban, nagyságrendileg 10-15 karkötővel a csuklómon, és ami a legfontosabb: jó alaposan lebarnulva. 

Nagyjából minden ment a maga útján az ezután következő pár napban, csak egy dolog nem: az egészséges barnulás. Mivel dolgozni utaztam ki, nem választhattam meg, hogy a nap melyik percében legyek a napon és melyikben az árnyékban, a déltől háromig tartó masszív odasülést pedig esélytelen volt elkerülni. Az első napon, amikor az ötven faktoros napkrémmel kenegettem magam, és végignéztem a már egy ideje kint lévő, leégett orrú kollégáimon, felötlött bennem a kérdés: ha barnulni akarok, hogy oldjam meg, hogy ne pörkölődjek meg a következő öt percben? És ha hámló arccal küldök haza a Lilulandre szelfit, ki fogja elhinni, hogy komolyan veszem a fényvédelmet, amit minden második cikkemben megemlítek? 

dominika-napozas.png

Tisztában vagyok vele, hogy vannak ennél nagyobb gondok a világon, de tényleg nem tudtam, mit tegyek - azonkívül, hogy kenegettem magam naptejjel (amit aztán tízpercenként leizzadtam magamról). Eltelt így pár nap, és örömmel konstatáltam, hogy nem égtem le, de sajnos barnulni sem barnultam semmit. Ettől meg nyilván kivoltam, mert már nagyon akartam magamon egy kis színt látni.

És akkor elkövettem a legnagyobb hibát, amit egy világos bőrű nő Dominikán elkövethet: nem kentem be magam - egymás után több napon keresztül. 

Tudom, oké, hülye vagyok. Hiba volt. Viszont a legnagyobb meglepetésemre nem lett nagy leégés a dolog vége, néhol mondjuk volt egy kis pirosodás-hámlás, de közel sem volt olyan szörnyű, mint ahogyan azt előre elképzeltem. Megúsztam. Vagyis mégsem... A legmeglepőbb és számomra eddig legismeretlenebb dolog azért megtörtént velem: leégett a szám. Nem is akárhogyan. Én eddig eskü, nem tudtam, hogy van ilyen. 

De most, hogy már tudom, arra kérlek, hogy MINDIG vegyél magadhoz egy fényvédőt is tartalmazó szájfényt, ha nyaralni mész az Egyenlítő, vagy a Ráktérítő, vagy a Baktérítő környékére, vagy bárhova, ahol sokat süt a nap, mert ennél a fajta leégésnél szerintem kevés rosszabb dolgot lehet elképzelni.

Az első két napban azt hittem, hogy benyeltem valami helyi kórságot, mert teljesen életidegen, eddig ismeretlen ajakzsibbadást tapasztaltam. Aztán beindult a fájdalmas hámlás. Aztán elkezdtem nyalogatni a számat, amitől persze még kevésbé gyógyult. Az ott töltött egy hónapom fele azzal ment el, hogy próbáltam helyrehozni az ajkaim. Soha. Többé. Nem. Akarok. Ilyet. 

Szóval kissé hektikusan, aktuális kedélyállapotomtól függően kenegettem magam, mint valami felelőtlen tini. Picit arra az énemre hasonlítottam, aki frissen elkötelezte magát egy fogyókúra mellett: először nagyon odafigyeltem, aztán elcsábultam, a végén pedig fele-fele arányban "ettem" és kerültem a napot.

Jó, azért igyekeztem: letöltöttem a QSun nevű applikációt, aminek nagyon sokat köszönhetek, ugyanis nemcsak rám szólt, amikor nem volt érdemes az adott időszakban a napon tartózkodnom, de még az UV mértékét is megosztotta velem. Nem volt egyszerű, de végül szép, barna színnel jöttem haza. Én, aki eddig nem ismertem átmenetet skarlátvörös és krétafehér között. Most azon dolgozom, hogy megmaradjon a színem. Kicsit azért hiányzik a napfény...