Amikor a nyers borjúhús volt a fátyolmaszk - Kis arcmaszkkörkép a világtörténelemből
Az első arcmaszkokat valószínűleg az indiaiak készítették ötezer évvel ezelőtt, és a szerepük kezd ma is ugyanaz lenni, mint ami akkor volt: egy nyugtató rituálé, ami nemcsak a szépségről, de a saját magaddal való törődésről is szól. Persze nem volt ez mindig így: Sissi például eszét vesztve görcsölt a bőre szépsége miatt, de korábban, a reneszánsz idején is meg voltak borulva az emberek, olyannyira, hogy gyakran piócákkal szívatták ki a vért az arcukból. Kis arcmaszkkörkép a világtörténelemből.
Biztosan te sem tudtad, hogy a legelső kozmetikai termék, amit megalkottak, az arcmaszk volt - pedig egészen logikus a dolog. A különböző gyógynövények és virágok jótékony hatásairól már évezredekkel ezelőtt tudtak az emberek, egyértelműnek tűnik, hogy ezeket kezdték kenni az arcukra. De pontosan mit használtak a történelem során arcmaszkként az emberek? A legátlagosabb összetevőktől kezdve az olyan valószínűtlen dolgokat, mint a méhlepény, a nyers borjúhús, vagy a különösen mérgező fehér ólom.
India
Az első arcmaszkokat valószínűleg ötezer évvel ezelőtt Indiában készítették. Az országban először az arcmaszkoknak nem a szépségápolási, hanem rituális oldalát emelték ki: a különböző kenőcsök vallási szokások részeiként kerültek fel az arcokra, a férfiakéra és nőkére egyaránt. Aztán, ahogyan észrevették az emberek, hogy az arcmaszkok jót tesznek a bőrüknek, úgy tűnt el a vallási felhang a rituáléból, és átvette a szerepét a wellness, vagyis a nyugtató, kikapcsoló funkció.
Az indiai arcmaszkokat ubtannak hívták, és attól függően keverték őket, hogy éppen milyen évszakot írtak. Ezek a keverékek nem változtak sokat az elmúlt ötezer évben, az ájurvéda természetgyógyászat egyik részét képezik még mindig. Ma is használják őket Indiában a Diwali és a Haldi ceremóniák során, nagyjából változatlan összetevőkkel. A boltokban is kaphatók ubtan-porok, amelyeket rendszerint vízzel vagy tejjel kell összekeverni, és már mehetnek is fel az arcra.
Egyiptom
Az ókori egyiptomiak nagyon is kényesek voltak a külsejükre (már azok, akik megtehették, hogy ilyenekkel foglalkozzanak). Kleopátra például híresen hiú volt, és rengeteg praktikát kipróbált, hogy szépségét megőrizze minél hosszabb ideig. Az egyiptomiak használtak először agyagalapú pakolásokat, Kleopátra is hódolt ennek a szokásnak: ő a Holt-tengertől hordatott magának iszapot, aminek az volt a feladata, hogy összehúzza a pórusait, és eltüntesse a ráncait.
Ha ez nem volt még elég, tojásfehérjés arcpakolást is kent magára, és rózsaszirmokkal illatosította a kencéit - nem csoda, hogy bárhová ment, rózsaillat lengte körül. Bár az ókori egyiptomi nők már használtak sminket, nagyon fontosnak tartották a bőrápolást is, ezért a tehetősebbek hasonló rituálékat végeztek, mint Kleopátra maga.
via 20th Century Fox Home Entertainment
Kína
Yang Guifei az ókori kínai történelem négy legendás szépségének egyike volt, Tang Xuanzong császár ágyasaként tartották az udvarban. Guifei nem bízott semmit a véletlenre, és igyekezett minél inkább megőrizni a szépségét. Egészen speciális arcpakolást használt: tört gyöngyöket és jádeköveket lótuszgyökérrel és gyömbérrel kevertetett össze. Ez a kence arra volt hivatott, hogy eltüntesse a szeplőit és a bőrhibáit, valamint a ráncok kialakulását is megelőzze. Xuanzong császár udvarában lassan szélesebb körben is elterjedt az arcpakolás, és a nők lassacskán leutánozták Yang Guifei szépségápolási praktikáit, abban a reményben, hogy ők is olyan gyönyörűek lesznek, mint a császár ágyasa.
via Uemura Shōen
Ókori Róma
Az ókori Rómában nagyon furcsa dolgokat is az arcukra kentek az emberek - bár nem tudom, hogy mit várunk egy olyan társadalomtól, melyben az emberek a saját vizeletükkel mostak, sőt, szájvizet is készítettek belőle (igen, fúj). Az arcukat sem kímélték: bár voltak olyan ártalmatlan összetevők a pakolásaikban, mint a különböző olajok, a méz, az ecet, a kacsazsír vagy a bazsalikom, képesek voltak állítólagos szépítő hatása miatt méhlepényt is magukra kenni. Ezek után az már nem is meglepő, hogy állati ürüléket is használtak arctisztításra. Szeretjük azt hinni, hogy az ókori rómaiak nagyon fejlettek voltak, de volt néhány nagyon primitív szokásuk, amire ma már biztosan nem szívesen emlékeznének vissza.
Középkor
A középkorban az volt a jó nő, akinek elképesztően fehér bőre volt - sőt, mi több, úgy nézett ki, mint akit éppen az ájulás kerülget. A szépségideál a törékeny, esetlen nőket célozta meg, annak ellenére, hogy a robosztus alkat is ilyenkor jött divatba, a középkor férfijai szerint ez a kettő egyáltalán nem zárta ki egymást.
Ahhoz, hogy a nők elérjék ezt a "mindjárt elájulok" hatást, rengeteg mindent kipróbáltak. Biztosan voltak kevésbé elborult módszerek is, de van feljegyzés arról, hogy borjak és nyulak vérét kenték az arcukra, sőt, arról is, hogy piócákkal szívatták ki a saját vérüket azért, hogy kellően elsápadjanak. Így új értelmet nyer a "mindent a szépségért" kijelentés, és a mai plasztikai sebészek nem is tűnnek olyan vészesnek.
Reneszánsz
A reneszánszban folytatódott a hófehér bőr imádata, ennek érdekében pedig egyre veszélyesebb kozmetikumokat használtak a nők. Az hagyján, hogy folytatták a piócázást az ügy érdekében, de egyenesen mérgező összetevőket is kevertek az arcpakolásaikba. Persze valószínűleg fogalmuk sem volt, mennyire veszélyes például a fehér ólom (nagyon), ezért rendszeresen használták olívaolajjal és mézzel hígítva. A kicsit kevésbé durva maszkokban tojásfehérje és citromlé volt.
A 17. század
A 17-18. században a kozmetikumok kezdtek szélesebb körben is elterjedni, és lassan nem csak a színésznőkkel vagy a prostituáltakkal hozták összefüggésbe azt, ha valakinek rózsás pír volt az arcán, és vöröslött a szája. Az átlagember persze nem engedhette meg magának, hogy ilyen úri mulatságokra költsön (amikor kenyeret is nehéz az asztalra tenni, senki nem fog tojásfehérjét kenegetni az arcára), de a tehetősebb réteg elkezdte megismerni a bőrápolás csodáit. Hiába kentek magukra a hölgyek kilónyi púdert, hogy sápadtnak tűnjenek, mégis az volt az igazi, ha alatta szép volt a bőrük.
Marie Antoinette például tojásfehérjés, citromleves, tejes és konyakos arcpakolásokat használt - valószínűleg ez sem nyerte el a francia polgárok tetszését, hiszen ők nemhogy az arcukra, de a poharukba sem locsolhattak konyakot. De valószínűleg tejet sem gyakran.
19. század
Az 1800-as években megjelentek a furcsábbnál furcsább kozmetikumok és a hozzájuk tartozó szerkezetek. A nagy feltalálások ideje volt ez, a hullám alól pedig a szépségipar sem maradhatott ki. Híresen katasztrofális volt például Madam Rowley szépségmaszkja, ami gyakorlatilag indiai gumiból készült fojtómaszk volt: rá kellett erősíteni éjszakára a páciensekre, állítólag így sokkal könnyebben szívódtak be a különböző krémek hatóanyagai. Az eljárás nagyon veszélyes volt, mert rengetegen fulladás közeli állapotba kerültek a szerkezettől - hamar be is tiltották.
via Vintage Ads
Aztán ott volt Sissi, a magyarok királynéja, aki híresen megszállott volt, ami a szépségét és a fiatalságát illeti, ezért természetesen a bőrápolásban is élen járt. Nem használt sminket, ügyelt viszont a bőre egészségére, és nyers borjúhússal, eperrel, valamint különböző viasztartalmú arckrémekkel kenegette magát. Gyönyörű is maradt, de erősen belebetegedett az önsanyargatásba, annak ellenére, hogy végül nem ez okozta a vesztét.
20. század
Az 1900-as években megjelentek a szépségszalonok, ahol személyre szabott bőrápolási szolgáltatásokat ajánlottak a betérő nőknek. Az 1960-as évekre az arctisztítási rutin mindennapossá és általánossá vált, mindenki tudta, hogy a sminket le kell mosni lefekvés előtt, és azt is, hogy mire való az arctisztító, az arcmaszk, a bőrradír vagy a hidratálókrém. Az 1970-es években a kozmetikai márkák elkezdtek visszatérni a természetes összetevőkhöz, mert a vásárlók felől ilyen igények érkeztek. Az 1980-as években aztán mindezt sutba dobták, és jött a nagy kollagén-korszak: mindenbe kollagént tettek, mert meg voltak róla győződve, hogy ez az örök fiatalság kulcsa.
Mára körbeértünk
Míg az elmúlt évtizedekben a nők súlyos stresszként élték meg a szépségápolást, és csak egy cél lebegett a szemük előtt: szebbnek lenni, vagy szépnek maradni, addig mára egy kicsit átalakult az arcmaszkokhoz és az arcápoláshoz való viszonyunk. Újra visszatértünk kicsit az indiai felfogáshoz, és inkább pihenésként, saját magunkkal töltött minőségi időként fogjuk fel azt, ha felteszünk egy arcmaszkot, és hagyjuk, hogy a bőrünk beszívja a tápanyagokat belőle. A szépségápolás ismét rituálé lett, és visszatértünk a természetes anyagokhoz.
Nyitókép: Vintage Ads