Ez a pszichológia válasza arra, miért szeretünk annyira pattanásokat nyomkodni
Pár hete elmentem életem első kozmetikai kezelésére, ahol a kozmetikus majdnem szívinfarktust kapott a bőröm láttán. Az hagyján, hogy tele voltam pattanással, mert még soha nem jártam szakembernél a bőrömmel, de rendszeresen nyomkodtam is őket, mert hát mit csináljon az ember lánya, ha begyullad egy pukli az arcán? Hagyja csak ott? A kozmetikus reakcióját hallva azért elgondolkodtam, mennyire furcsa, hogy így odavagyunk egy ennyire undorító és egyértelműen káros szokásért, úgyhogy utánanéztem, vajon mit mondanak a szakértők erről a jelenségről.
Az az igazság, hogy valószínűleg majdnem minden lány szereti nyomkodni a pattanásait. Undorító, ez van, de én még nem találkoztam senkivel, aki ne csinálná. Sőt, sok csaj még a barátja vagy a barátnői puklijait is imádja piszkálni, ami nekem már kicsit túl van a határon, de tökre megértem, hogy van, akinek ez nem jelent problémát. Élénken emlékszem, mennyit könyörögtek fősuli alatt a lakótársaim, hogy a vállamon vagy hátamon megjelenő pattanásokat kinyomhassák, amitől én ugyan rosszul voltam, de ők teljesen lázba jöttek, és egymásnak is gyakran csinálták. Srácok, ha esetleg olvastok, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket: EZ folyik a lánylakásokban, nem fehérneműs párnacsata.
Pszichológusok szerint nem azért szeretünk pattanásokat nyomkodni (és erről videókat is nézni, brr), mert tetszik nekünk, pont ellenkezőleg: mert undorodunk tőle. Az undor érzete erős, ellentmondásos, és nagyon sokrétű - attól, hogy nem élvezzük a pattanásnyomkodást magát, még megtartja a figyelmünket, a pszichológiai rendszerünk egyszerűen így működik.
Aztán ott van még az is, hogy a legtöbb ember a sima, egyenletes bőrfelszínt tartja szépnek (nyilván), ezért minden pattanás megoldandó problémának tűnik, amit azonnal el kell tüntetni. Ezért lehet az, hogy bár nem kellemes pattanást nyomkodni, a nagyobb jó érdekében mégis kénytelenek vagyunk megtenni, ezért ösztönözve is érezzük magunkat rá.
De valahol maga a rákészülés is ösztönzőleg hat az emberre, legalább is pszichológusok szerint az, ahogyan látjuk nőni és gyulladni a pattanást, felkészít minket arra, hogy majd kinyomjuk. Ahogyan várunk a megfelelő pillanatra, az agy megemeli a szervezet dopaminszintjét, ami izgatottá tesz a nyomkodás iránt. Tehát saját magadat spanolod fel, miközben vársz arra, hogy beérjen a pattanás - ez sem hangzik sokkal gusztusosabban, de az agyunk egészen egyszerűen így működik.
A várakozással viszont még nincs vége a dopamintúrának: ahogy kinyomsz egy pattanást, rögtön jó érzéssel tölt el, ami annak köszönhető, hogy a cselekvés össze van kötve az agy jutalmazó központjával. A dopamin átadja a helyét az úgynevezett endogén opioidoknak, amelyek természetes fájdalomcsillapítók, és a kellemes érzetet is előidézik.
Na jó, de ez még mindig nem magyarázza meg azt, hogy néhányan miért szeretik mások pattanásait nyomkodni. Ennek a megértéséhez egészen a főemlősi időkig kell visszamenni, amikor egymás kurkászása közösségi tevékenységnek számított, és összetartotta a majomcsapatot. Ezt ma is látni az állatoknál, de bennünk is megmaradt ösztönszinten, így a magányos pattanásnyomkodással ellentétben a páros tevékenység során oxitocin szabadul fel az agyban, ami a kötődés érzését erősíti. Magyarán, ha kinyomod a barátnőd pattanását, akkor a köteléket erősíted kettőtök között.
Lehet, hogy ez megmagyarázza, miért nem voltak soha olyan igazán közeli barátnőim, akikkel együtt töltöttük minden időnket, de én inkább maradok a hagyományos társas tevékenységeknél, és a pattanásnyomkodást meghagyom másnak. Legalább is akkor, ha a saját puklijaimról van szó.