A szülinapom környékén mindig előveszem a régi képeimet. Lehet, hogy megdöbbentő lesz, amit írni fogok, de a legutóbbi alkalommal arra jöttem rá, hogy sokkal jobban szeretem a mostani arcom, mint a tíz, tizenöt vagy akár húsz évvel ezelőttit. És most nem arról van szó, hogy ma már tudom, hogy szarul áll a cérnavékonyra szedett szemöldök, a kreppelt haj meg a jancsibohócos pirosítás.

Egyszerűen azt érzem, hogy az az arc, amit most látok a tükörben, már sokkal inkább az enyém.

Rajta van az elmúlt évtizedek minden sírása, nevetése, csalódása, tapasztalata – meg persze a körülbelül nyolcvan liter fényvédő, amit elhasználtam. Nyilván itt-ott már megjelentek rajta a ráncocskák, meg a pigmentfoltok, és ma már senki sem mondja, hogy babapofim van (aminek kifejezetten örülök, mert iszonyúan idegesített), de még sosem volt ennyire az enyém. Sosem voltam ennyire „én”.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szépnek látom magam, sőt, szerintem a hátralévő életemnek nem lesz olyan napja, hogy belenézek a tükörbe, és azt mondom, hogy „de szép vagy, anyám”. Eddig se volt. Amúgy is, a szépség egy rettentő szubjektív fogalom, ráadásul minél idősebb az ember, annál inkább rájön, hogy bizonyos szempontból sokkal kevésbé számít, mint hinnénk. Ilyenformán tehát azt sem tudom eldönteni, hogy én „szépen” öregszem –e.

Továbbmegyek: nem is érdekel.

Mert mit is jelenthet a kifejezés? Azt, hogy valaki minden erejével (és pénzével) azon van, hogy az általa ideálisnak hitt állapotot minél hosszabb időre konzerválja, hogy jó pár évet letagadhasson? Vagy azt, hogy derűs beletörődéssel fogadja az idő múlását és kivágja a kukába a hajfestéket meg a sminkcuccot? Esetleg azt, hogy kínosan ügyel arra, hogy mindig a „korához illő” frizurát, ruhákat és make-upot viseljen?

Őszintén szólva fingom sincs, és akármennyit is olvasgattam a témáról, nem lettem okosabb.

Naná, hogy nem, hiszen az öregedés is mást jelent mindenkinek. Amellett, hogy az „öreg” és „idős” szavakat hallva teljesen más kép jelenik meg egy huszonéves, egy harmincas, vagy egy negyvenes lelki szemei előtt, maga a folyamat sem zajlik mindenkinél ugyanúgy. Én például az a típus vagyok, akivel nyaktól felfelé kegyes volt az élet, lefelé viszont nemhogy minden év, de minden nap múlása csodásan tetten érhető habtestemen.

Az anyagcserém körülbelül 30 éves koromban dobott egy búcsúcsókot, és azzal a lendülettel nyugdíjba ment.

A fenekemen több a narancs és a karfiol, mint a sarki zöldségesnél.  De ismerek olyat is, akinek homlokán és a szeme körül már akkora árkok vannak, hogy kajakozni lehetne benne, cserébe hobbiból félmaratonokat fut, és olyan az alakja, hogy hátulról még akkor is simán gimisnek nézik, ha forrósort van rajta. Úgy tűnik, nem véletlenül született az örökbecsű mondás, mi szerint

egy nőnek negyven fölött választania kell az arca és a segge között.

De akkor melyikünk öregszik „szépen”? Ki dönti ezt el? Egyáltalán létezik ilyesmi, most, hogy a fiatalságnak olyan kultusza van, hogy egy egész iparág él meg kiválóan belőle?

Tényleg fogalmam sincs, mert minél jobban beleástam magam a témába, csak annál több kérdésem lett. Beszélgettem egy idősebb barátnőmmel, aki azt mondta, hogy

mindenki úgy öregszik, ahogy megérdemli, meg ahogy megengedheti magának

– és ha jobban belegondolok, teljesen igaza van. Aki melózik azon, hogy vigyázzon magára, és sportol, meg egészségesen kajál, meg sokat iszik, és nem süti magát ropogósra a szoliban meg a napon, az tényleg tovább fog jól kinézni. Akinek meg még pénze is van rá, hogy ezt-azt megcsináltasson magán, az még jobban. Meg nyilván benne van a dologban az is, hogy mit húztunk ki a génlottón.

A kulcs valószínűleg abban lehet, hogy ki mennyire feszül rá az egész öregedés témakörre. Aki tragédiának fogja fel ezt az egyébként halál természetes folyamatot és minden új ráncnál sírógörcsöt kap, annak nyilván nehezebb elégedetten a tükörbe nézni, mint annak, aki inkább arra koncentrál, hogy a folyamatosan változó arcából és testéből megpróbálja kihozni az igényei és energiája szerinti maximumot.

Mert az öregedés nem csak  ráncokból, meg  ereszkedő cicikből és őszülő hajból áll.

Jár hozzá egy nagy adag élettapasztalat, meg önazonosság, meg  - jó esetben – egy olyan stabil értékrend, ami segít a helyén kezelni egy csomó mindent, például az idő múlását is.

Mindannyian megöregszünk. Ez van.  A szépen öregedésnek pedig szerintem annyi a titka, hogy egyszerűen el kell fogadni:

az öregedés nem egyenlő a csúnyulással.

Egyébként pedig minél idősebb vagyok, annál inkább egyet kell, hogy értsek azzal az idős szomszéd nénivel, aki mindig azt mondogatta: „Aranyoskám, így nyolcvan körül már nem az érdekel, hogy mit látok a tükörben...Örülök, hogy egyáltalán még látok valamit.”

Igaza van. Mindenki, aki megöregedhet, örüljön neki: sajnos vannak olyanok, akiknek ez nem adatik meg.