Három hozzávaló, amik közül mindegyik van otthon, és csak egy lábos kell hozzá, ráadásul állítólag babapopsi simaságúak lesznek tőle a lábaim? Naná, hogy az első szabad délutánomon nekiálltam kotyvasztani. Kellett egy bögre (mérni), kristálycukor, üveges citromlé, víz, a lábos és egy tompa vajazó kés. A lábosban összeforraltam fél bögre vizet, negyed bögre citromlevet és egy bögre cukrot. Mikor habos lett, kisebb lángra vettem, és hagytam még öt percet picit bugyborékolva főni. Itt már a recept szerint sűrűsödnie kellett volna, de a lötyi még mindig víz állagú volt.

Még öt-hat percig a tűzön hagytam, aztán szemre már kenhető állagúnak tűnt, úgyhogy lehúztam, és vártam, hogy kicsit kihűljön.

Mikor először belenyúltam, még mindig eléggé folyósnak tűnt, úgyhogy inkább beültem a kádba, hogy ne legyen minden tiszta ragacs. Szépen elkezdtem felkenni a késsel a lábamra a „gyantát”, ami azonnal el is kezdett lefolyni a lábamról. Esze ágában nem volt odaragadni. Úgy voltam vele, hogy nem adom fel ilyen könnyen, úgyhogy még vagy húsz percet gubbasztottam a tök üres kádban, és kenegettem vissza a bőrömre a csöpögő masszát. A bénázásom vége az lett, hogy több olvasztott cukor volt a kád alján, mint a lábamon. Jó, hogy nem videó készült a kísérletről, mivel elég hülyén néztem ki, ahogy bokáig tocsogtam a tapadós, kissé gusztustalan színű és állagú matériában. Természetesen meg voltam győződve arról, hogy tuti velem van a baj, és nem a recepttel, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem összekotyvasztani egy újabb adag cukorpasztát. A gond a sűrűsége volt, pontosabban annak a hiánya, így második körben dupla adagot, vagyis két bögre cukrot tettem bele.

Az eredmény még a fizika törvényeinek is ellentmondott.

A massza hasonlóan folyékony lett, mint korábban. Ezen a ponton felhúztam magam, mert azt ígérték, hogy ha ügyes vagyok, akkor kis gyantagolyókat is gyúrhatok. Egy utolsó esélyt adtam a dolognak, és három bögre cukrot kezdtem el  - már dühből – összeforralni a félbögrényi vízzel. Közben arra gondoltam, hogy ennyi cukorból már valami durva sütit is süthettem volna, és most boldogan tömhetném a fejem a konyhában. Harmadik körben a keverék a hűlés után végre besűrűsödött, és hajlandó volt a bőrömön maradni, miután felkentem. Ezután fél órát ültem a kádamban, mint a jó gyerek, vártam, és próbáltam vizualizálni a sima lábaimat, meg a leszedett szőrös cukrot a szemetesben. A fenekem alatt szép lassan kezdett megkötni az előző két körben lefolyt ragacsos lé.

Unalmamban megkóstoltam a kés végéről a keveréket, és mérsékelt örömmel konstatáltam, hogy ha mást nem is, de legalább a retró iskolai menzatea receptjét felfedtem.

Eljött a „gyanta” lehúzásának ideje. Hiába bizakodtam, a cucc rohadtul nem szedte ki a szőrt, ellenben rendesen rákötött a vádlimra. Ahhoz túl sűrű volt, hogy a vízzel lemossam, és túlságosan ragadt is, úgyhogy meleg vizes törülközővel dörzsöltem magam, mint egy őrült. Ha szőrt nem is vesztettem, a felső hámrétegem legalább tutira lehámoztam ezzel a módszerrel. A kád takarítása egy fél életbe telt.  A lötty külön bája, hogy vékony rétegben átlátszó a színe, ezért alattomos módon ott is ragadt napok múlva, ahova emlékeim szerint nem is kentem. A ápolt lábak istene azért még egy utolsót rúgott belém, mikor aznap este a tévében szembeszaladt velem egy szép, sima lábú lány egy borotvareklámban. Boldognak tűnt, és most már tudom, hogy azért, mert pengét használ, nem cukorpasztát.