Utálok maszkot hordani. Mindegy, hogy veszem fel, nekem valahogy mindig belelóg a látóterembe, beizzadok alatta, szétkeni az alapozót, arról nem is beszélve, hogy a komplett rúzskészletem úgy rohad rám, hogy jóformán használni sem tudtam őket. Ha pedig mindez nem lenne elég, akármit csinálok, akárhogy vigyázok és akárhogy nézem át indulás előtt a maszkomat, 10-ből 10-szer bekerül alá egy macskaszőr.

Tudom, hogy mindez nagyon först wörld problem, tudom, hogy van, aki évek óta, napi 12 órában hordja, és persze, hogy nekem is van ennél nagyobb problémám. Csak azt mondom, hogy ha végre eltűnne, nem hiányozna az életemből ez a nyűg. Meg az érzés, hogy mikor valahol meg kell jelennem, és normálisan felöltöztem, rendbe raktam a hajam, még egy szolid sminkre is szorítottam időt, szóval végre kinézek valahogy, akkor indulás előtt az egészet megkoronázom egy maszkkal, és máris úgy nézek ki, mint Hannibal Lecter karaktere egy költséghatékonyra tervezett főiskolás Halloween bulin.

Legyünk őszinték: a maszk kényelmetlen, idegesítő, és én legalábbis teljesen hülyén nézek ki benne. De még mindig nem annyira hülyén, mint azok, akik nem hordják.

Én nem vagyok természettudós. Bölcsész vagyok, képes a kritikai gondolkodásra és a szövegértésre, de a vírusok terjedéséről, a cseppfertőzésről és a világjárványok természetéről legfeljebb annyit tudhatok, amit más szakemberektől hallok. Azt mégis értem, hogy jelenleg két választásom van: nem hordok maszkot, és megkockáztatom, hogy ez a vírus sokkal komolyabb áldozatokkal fog járni, mint amire számítottam, és esetleg tudtomon kívül is én leszek az, aki miatt meghal valakinek a nagymamája.

Vagy felveszem a maszkot, és megkockáztatom azt, hogy tök fölöslegesen hordtam, mert ez a vírus valójában sokkal kisebb kárt okoz, mint hittük, és akkor néha beizzadt az arcom a buszon.Nem nehéz belátni, hogy ez az a pont, ahol egy felelős állampolgár félreteszi a saját személyes érdekeit, és biztosra megy. Nem azért húz maszkot, mert retteg a világvégétől, vagy mert akármelyik politikus ezt mondta, ő meg vakon követi az utasításait. Én sem ezért teszem.

Hanem azért, mert hiába, hogy ez egy olyan város, ahol a szomszédaink nevét sem tudjuk, mégis csak közösségben élünk, és így tudhatom biztonságban a közösségem tagjait.

Így aztán én is, mint a velem buszozók 99%-a, felveszem a maszkomat, akkor is, ha tudom, hogy úgy nézek ki benne, mint a csatornafedél alól kikukucskáló Pennywise az Az-ból. Még mindig jobb, mint úgy kinézni, mint azok a lelki nyomorultak, akik végre úgy érzik, van egy harcuk, amivel bizonyíthatnak magukban, felsőbbrendűségük teljes tévképzetével lógatják le a textilt a fülükről, és fölényesen néznek végig az arcukat eltakaró utazóközönségen.

Néha elgondolkodom, hogy vajon ilyenkor mit gondolnak? Hogy különbek nálunk? Tényleg elhiszik, hogy ők, egymaguk, fontosabbak, értékesebbek mindenki másnál, aki mellettük utazik? Hogy most aztán kijátszották a rendszert?

Hogy ha beleköhögik a vírusukat az utastérbe, amibe tegyük fel, nem hal bele senki, „csak” két hétig tüdőgyulladása lesz tőle egy utazónak, akkor azzal jól bosszút álltak, amiért mindig késik a villamos, és drága a bérlet? Hogy az ő egójuk kényeztetése megéri a kockázatát annak, hogy mi van, ha…?

Hogy ha felteszik, de lehúzzák az orruk, vagy szájuk alá, és majd legfeljebb gyorsan megigazítják, ha jön az ellenőr, akkor jó magyar szokás szerint megtalálták a kiskaput, és minden rendben van? Szilárd meggyőződésem, hogy ezek az emberek ugyanazok a trollok, akiknek a kommentjeit a neten olvasva el szoktam borzadni, hogy „te jó ég, és ezek az emberek köztünk járnak!”,

csak most már vizuális megkülönböztető jelzésük is van.

Látom a csillogást a szemükben, látom a gúnyos mosolyt a sarkuk szegletében, és szinte érzem, hogy most mindenkinél jobbnak érzik magukat. Bárcsak tudnák, hogy kívülről csak egy idegesítő pojácának tűnnek, akinek ezek szerint erre az egyre van szüksége ahhoz, hogy elhitesse magával, mennyire kivételes. Rossz lehet így élni.

Én nem tudom, mit hisznek magukról ezek az emberek, de biztosan állíthatom, hogy kívülről nem menő lázadónak, rebellis rendszerkritikusnak tűnnek, csak egy szánalmas, önző seggfejnek, aki nem képes közösséget vállalni másokkal, és elviselni egy kisebb kényelmetlenséget, amit mindenki más is elvisel a biztonságunkért. Valakinek, akit nem érdekli, ki utazik mellette. Valakinek, aki jobbnak hiszi magát mindenkinél, pedig éppen most állította ki magáról a szegénységi bizonyítványt. Valakinek, aki flegma mosollyal néz rám, amikor felteszem a maszkomat, miközben ő az állán hagyja a sajátját.

Igen, köszi, tudom, hogy hülyén nézek ki benne. De közel sem annyira, mint ahogy te festesz.