Mindenekelőtt szögezzük le: ha választanom kellene az idei év minden nehézsége, meg egy óvóhelyen eltöltött délután között, ezerből ezerszer 2020-at választanám. Hálás vagyok a vakszerencsének, amiért az eddigi életemben soha nem volt engem közvetlenül érintő háború, mindig volt hová hazamennem, és soha nem kellett még amiatt aggódnom, hogy mit fogok enni adni a gyerekemnek.

Tökéletesen tudatában vagyok, hogy a történelem során voltak az ideinél sokkal rosszabb évek is, és nem kevesen vannak, akik még emlékeznek ezekre.

Azt is tudom, hogy életem bármelyik, random kiválasztott napján sokkal szerencsésebb vagyok rengeteg más embernél a jelenben is: van munkám, kényelmes egzisztenciám, szerető férjem és egy egészséges, boldog gyerekem. Mindezt egy olyan országban, ahol a  KSH adatai szerint a 7 évesnél fiatalabb gyermekek 42 százaléka él a szegénységi küszöb alatt.

Millió okom van hálásnak lenni, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jogom a szomorúságra is.

Amikor valaki azzal érvel, hogy voltak már ennél sokkal nehezebb évek is, tehát fogat összeszorít, állat felszeg, és meneteljünk tovább vidáman, azzal azt is mondja, hogy az én veszteségem, vagy ha már itt tartunk, bárki vesztesége, aki nehezen viselte ezt az évet és a karácsonyát, nem valódi veszteség. Hogy ha „már ennyi is” megvisel, akkor gyenge vagyok, puhány vagyok, el vagyok én kényeztetve, mint ahogy a kutya is jómódjában, ugyebár.

És ez a hozzáállás az, ami szerintem egyáltalán nem egészséges.

Az erőltetett hurráoptimizmus, a „már pedig ezt le kell nyelni” mentalitás az, ami végül mindannyiunkat fel fog őrölni.Miért olyan nagy baj kimondani, hogy szomorú vagyok?Hogy fáj, hogy nem találkozhatok karácsonykor a nagymamámmal, akivel nem tudom, hány karácsonyunk lehet még együtt. Hogy összeszorul a szívem, amikor a lányom megkérdezi, hogy „mikor jön papa meg mama?”, és nekem azt kell felelnem, hogy nem tudom.

Hogy megrémiszt a gondolat, hogy lassan egy éve, hogy csak kamerán keresztül láttam a sógornőm gyerekeit, ami azt is jelenti, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tudtam találkozni a legkisebbikkel. Hogy borzasztó volt nézni, hogyan őrlődik a férjem, amikor nem látogathatta meg a határ túloldalán lévő anyukáját, amikor megbetegedett.

Ez az év mindannyiunktól lemondásokat és áldozatokat követelt, és senkinek sem volt könnyű.Ennek felismerése és beismerése pedig nem önsajnálat. Attól, hogy mindig van, akinek nehezebb, nem jelenti, hogy nekünk ne lenne jogunk kimondani, hogy ez most nekünk sem volt könnyű.

És nem, nem arra biztatok mindenkit, hogy akkor most üljünk szipogva egy sarokban, és keseregjünk a nehéz sorsunk felett.

Éppen azért van szükségünk arra, hogy kimondjuk ezt, hogy utána továbbléphessünk. Hogy ne csak belülről emésszük magunkat, és szégyenkezzünk, hogy milyen hitvány alakok vagyunk, amiért egy kis világjárvány is így kiborított, pedig máshol háborúk dúlnak.

Számba kell venni a veszteségeinket. El kell számolnunk a fájdalmainkkal.

És mindezt azért kell tennünk, hogy megkezdhessük a gyógyulást: szükségünk van a gyászra, szükségünk van a bánatra, néha igenis szükségünk van rá, hogy szomorúak legyünk azért, hogy utána ismét rátaláljunk az örömre. Hogy lássuk, mennyi mindenen vagyunk túl, és mégis itt vagyunk.

Hogy még jobban értékelni tudjuk azt, amink van. És legyen erőnk segíteni a nálunk kevésbé szerencséseken.