Gondolom, nem én vagyok az egyedüli nő, aki a kapcsolata elején a szebben fénylő csomagolópapírban prezentálta magát. És feltételezem, azzal sem vagyok egyedül, hogy az évek alatt - hogy is mondjam - engedtem egy kicsit a külső megjelenésemből a kényelem nevében. Pedig régen én is úgy gondoltam, hogy az igénytelen mindenüket azoknak, akik ahhoz is lusták, hogy esténként pár mozdulattal simává varázsolják a lábukat! 

Aztán nemrég, egyik este, mikor a férjem hazajött a melóból, és én ültem a kanapén szépen kisminkelve, csini ruhában, megkérdezte, hogy várunk-e valakit? Én pedig tökre elszégyelltem magam. (Nem vártunk senkit, de aznap forgatáson voltam,  és ilyenkor az utolsó percig magamon hagyom a profi sminkemet.) Tudom én, hogy nincs kocsi, aminek örökre megmarad az új illata, de akkor is cikinek éreztem. Hogy előbb fut át a fején, hogy vendégek jönnek, mintsem hogy miatta lennék puccba vágva.

És látom magam körül, hogy a barátnőim is úgy készülnek a csajos estékre, mintha nem lenne holnap, hogy megmutassák: bennük ugyanúgy ott a bjúti-faktor, mint 15 éve, miközben hazaérve az első dolguk levenni a skinny farmert és feltekerni a fürdőszobai kontyot, miközben a nyitott ajtónál pisilés már természetes.

Vajon mikor lettem túl 'lusta" ahhoz, hogy éjjel-nappal tetszeni akarjak neki? És miért? Tudat alatt befészkelt a fejembe a gondolat, hogy én őt már megnyertem magamnak?  Végül is, ha jobban belegondolok, igazából ő nyert meg engem, mert mit számít egy bő póló csini hálóing helyett, ha a varázslatos, vicces, kedves egyéniségem mit sem változott? Hát nem ő volt, aki azt mondta, hogy mennyire dögös, ha egy nő nem finnyázik, csak legurít egy korsó sört, és néha akár böfög is egyet hozzá?

Nem a pasik szokták azt mondani, hogy sokkal szebb látvány egy hamburgert boldogan kajáló lány, mint aki salátát majszolgat unottan? Drágám, ha ez a vágyad, tessék, itt van.

De az már sajnos nem annyira édibédi, amikor a sorozatnézés közben elnyalt fagyik meglátszanak a fenekemen. Pedig mentségére szóljon, nem szól érte. Mármint, ezért nem. De mikor őszintén kértem, hogy mondja el, mik zavarják, akkor említett néhány dolgot, melyek terén szerinte kicsit túltoltam ezt az "engedd el magad"-életérzést. Például, hogy utálja a szárazsampon érzését a hajamban - örültem, hogy őszinte volt, mert azóta alig használom. Mert rájöttem arra, hogy van egy jobb dolog a saját kényelmemen (oké, nevezzük a nevén, lustaságomon) kívül. És ez az, ha a férjem tíz év, egy gyerek és sok fáradt hétköznap után is tud "úgy" nézni rám.

Nem állítom, hogy mióta rájöttem, van mit visszahoznom a csinosság frontján, azóta feszes ruciban, behúzott hassal, zöld teát kortyolgatva ülök a kanapén, ha filmezünk... De meghúztam egy határt - tudom, hogyan nem akarom, hogy többet lásson. Mármint nemcsak azt akarom, hogy szeressen, hanem, hogy szeresse azt, amit lát. És mivel ez most elég nyálasan hangzott, ezért azt is elmondom: mindez rohadt nagy erőfeszítést igényel, és néha a francnak van kedve nekiállni lábkörmöt lakkozni meg borotválkozni. És vannak napok, hogy nem is sikerül. De legalább látja, hogy nem tojom le. Most éppen külföldön van, és lassan hívni fog. Tök jó, hogy a kamerán keresztül nem fog látszani a szárazsampon!