Sajnos, ha sokáig nézzük Tökéleteséket (és miért ne néznénk, az arcunkba vannak tolva), akkor elhisszük, hogy dagadtak vagyunk. Hogy nekünk bezzeg vastag a bokánk. Hogy nagy az orrunk. Emberek százai, ezrei dolgoznak abban a téeszben, aminek a célja, hogy elhiggyük: velünk baj van. Pénzkereseti lehetőség lett a body shaming, még akkor is, ha speciel az influenszercsászárok nem így hívják a dolgot.

Ha ez vigasztalja a nőket: a faszik is ugyanúgy aggódnak a külsejük miatt, erről írtam már korábban is. És miért ne tennék. Ezért is klassz dolog a body positivity - mozgalom (bár utcára vonulni itthon emiatt még nem láttam senkit, és az ez ügyben terjesztett röplapok se jutottak el hozzám).

A legtöbb férfi persze nem hashtagel, inkább magában morcog. Vagy cinikus viccekkel illeti az aputestét, kínjában röhögve. Pedig arra is van ám kereslet. Ezt sorok írója onnan veszi, hogy udvarolt a napokban a Tinderen, és feljött témaként a pocakja. Ami miatt a lány nem csak, hogy nem finnyogott, de már-már rajongó sorokkal jutalmazta. Én meg csak álltam hülyén az edzőteremben, hogy akkor minek dobálózom itt ezekkel az idétlen súlyzókkal. 

Hiszen a franc se tudja, hogy a másiknak mi tetszik. 

Én speciel, ha jobban belegondolok, leginkább magamnak akarok tetszeni, és valószínűleg az összes mindenki más így van ezzel. És mi az üzenete a body positivitynek?  Az, hogy nehogy már mások mondják meg, mi a tuti csípőméret bakker. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni, pacalpörkököltök, zsíros cupákok felett bűnbánó fejjel nyálat csorgatni nem kenyerem, mert az élet akkor is rövid, ha ilyen hülyeségek (vö.: mások hülyeségei) miatt esszük magunkat (meg akkor is, ha nem).  

És akkor inkább ne együk. 

De mondom: ha vigasztal, a csávó is aggódik. Hogy pocak. Hogy kopaszodik. Hogy az agglegénylét örök velejárója, a rojtosodott alsógatya vajon NEM TÚL ROJTOS-E MÁR. Félelmei mindenkinek vannak, csak ha teszünk ellene, akkor legalább mondhatjuk, hogy mi megteszünk mindent – nem a mások, a magunk elégedettségéért.