Ha 15 év múlva elolvasod ezt a levelet, remélem, megérted majd azt is, ha azt mondom, azt is várom már, hogy visszakapjam a saját testemet, amit önszántamból és boldogan osztottam meg veled, és adok belőle bármennyit, amíg csak szükséged lesz rá, mégis örülni fogok annak is, ha ismét csak az enyém lesz. Remélem, hogy megérted majd, mert te is ugyanúgy szereted a te saját tested. Ugye szereted a testedet? Ugye elég jó anya leszek, és meg tudlak tanítani, hogy olyannak lásd magad, amilyennek én látlak? Mert én gyönyörűnek látlak.

Amikor legutóbb az ultrahangon egyszer csak felém fordítottad az arcod a fekete-fehér monitoron, a doktornő, aki mindig nagyon kedves, most is barátságosan magyarázta: az ott a szemed, itt az orrod, ez itt az állad vonala.

Pedig nem azért hallgattam döbbenten, mert nem tudtam kivenni a vonásaidat, hanem mert a lélegzetem is elakadt attól, hogy mennyire szép vagy.

Azóta is gondolkodom azon, hogy vajon nem az anyai hormonok játéka-e ez már, a mindenki által emlegetett érzés, hogy a saját gyerekét az ember a legszebbnek látja, és hogy egyáltalán lehet-e tényleg, valóban szép néhány árnyék és fény foltja egy elsötétített szobában, egy sztk-s felszereltségű rendelő képernyőjén. Nekem mindenesetre gyönyörű voltál – de miért is ne lettél volna az?

Az elmúlt hónapokban rengeteg bölcs doktor volt körülöttem, mondogattak olyanokat, hogy Wassermann-vizsgálat, Rh-ellenanyag szűrés és progreszteron-szint, mozaikszavakkal és nanoértékekkel teleírt laborleletek gyűltek, de mind tudjuk, hogy ők csak csendes külső megfigyelők lehettek. Ezt a csodát ugyanis, ami a te tested, csak mi ketten, te meg én hoztuk létre. Kaptál mindenből, amiből én kaptam, érezted, amit éreztem, keringett együtt a vérünk, hallottad a szívverésemet és bent, az én testem legmélyén dobbant először a te szíved is. Itt nőtt a semmiből elméd, és indultak el benne a legelső neuronok, amelyek majd képessé tesznek arra, hogy tapasztald, értsd és csodáld ezt a kinti világot. A testednél, a ténynél, hogy felém tudod fordítani az arcodat, nem tudok elképzelni semmi nagyszerűbbet.

Ugye te is érzed majd, milyen csoda az, hogy létezel?

Ha 15 év múlva elolvasod ezt a levelet, el sem tudom képzelni, hogy milyen szuperszónikus elektronikai eszközön teszed, nem tudom, lesz-e egyáltalán még számítógép, vagy már a homloklebenyünkbe épített mikrochip keresi ki nekünk a szükséges információt, de azt tudom, hogy kamasz leszel, és mindegy, hogy még Nagy Sándor az uralkodó, vagy már a Marson él az emberiség, kamasznak lenni mindig éppen olyan nehéz. De remélem, akkor is szereted a tested, amit te meg én együtt hoztunk létre a semmiből azért, hogy létezni tudj ebben a világban.

Remélem, hogy ha meghallod Freddie Mercury hangját, akkor is olyan önfeledten kezdesz táncolni rá, mint most, és nem érdekel, hogy közben ki néz és mit gondol. Remélem, te is felháborodva kéred ki magadnak, ha a fogorvos meg akarja szabályozni a mélyharapásodat, mert te nem szépséghibának látod, hanem negyedik generációs örökségnek anyai ágon.

Sportolj valamit, különben hamarosan szembesülni fogsz vele, hogy hiába örököltél apai meg anyai családodtól is szuper anyagcserét, az csak a testsúlyodon segít, azon nem, hogy megerősödjenek az izmaid, és ne fájjon a hátad. Ne legyél lusta testápolót használni. Mindig legyen nálad napszemüveg, menj el rákszűrésre és adj még egy esélyt a brokkolinak. Igyál sok vizet, ne legyél olyan, mint az anyád. Vagy legalábbis ebben ne. Merd levágatni a hajadat, úgyis visszanő, és nyugodtan viselj olyan sminket, amit 10 év múlva letagadnál – most van itt az ideje, hogy megtaláld magad, és remélem, hogy minden egyes lépését élvezni fogod ennek a keresésnek.

Remélem, hogy te már egy olyan világban fogsz élni, ahol senki nem próbál megszégyeníteni egy nőt azért, mert szereti és a saját örömére használja a testét, de ha mégis így tenne valaki, legyen az fiatal vagy idős, férfi vagy nő, remélem, hogy nem hagyod. Remélem, megtanítottalak rá, hogy szeresd magad, ahogyan én szeretlek, és lásd magad úgy, amilyennek én látlak: csodálatosnak. Mert annak születtél.