A memóriám sokszor cserbenhagy, de azt hiszem, egy elég meleg, nyárias tavaszi nap volt, amikor sokéves szokásomhoz híven otthon vergődtem. Szorongó pánikbeteg vagyok, nekem a harminc pluszos napok olyanok, mintha az ördög vasvillával kergetne, a szikrázó napsütés pedig azt a jelenti, hogy mindenből kimaradok azért, mert félek kimenni a lakásból. Szóval ez is egy ilyen nap volt, a harmadik kávé mellett próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy egyáltalán az ajtóig eljussak, ki merjek lépni rajta, és valahogy elkóvályogjak a munkahelyemre. Ilyenkor örülök, hogy élek, nemhogy még ki is sminkeljem magam.

Ahogy ültem az ebédlőasztalnál, sorjáztak a szemem előtt a Facebook-hírfolyamomban a jobbnál jobb fotók. Szépen kifestett lányok egy latte mellett a napsütéses kávézóteraszon, a tengerparton, a buliban, az isten tudja hol. Boldog, gondtalan emberek, csupa örömhír, babavárás, új ruha, gyertyafényes vacsora, szakmai sikerek, és a többi.

Végignéztem magamon, és legszívesebben lekevertem volna két nagy pofont magamnak, hogy "oké, voltak gondok a múltban, nem is kicsik, most sem fényes minden, de most éppen mi a büdös fenén parázol"? Viszont mantrázhattam ezt bármennyit, a józan ész kint maradt - a mentális betegség nem így működik, aznap dacos volt, ez van. Nem volt hirtelen más ötletem arra, hogy eltereljem a figyelmemet a maradék öt percben, amim volt munka előtt, mint hogy csináljak egy szelfit ott helyben, az asztalnál, a csupasz képemről és a szakadt atlétámról.

Hirtelen elkapott a röhögőgörcs – nem, nem őrültem meg azért - amikor belegondoltam, a Facebook-fotókon szereplőkhöz képest az én reggeli beauty rutinom miből állt, miközben azért időm lett volna másra is. Arcmosásból és fogmosásból. Ennyi. És azon a napon már ennek is örültem.

Nosza, legyen, ha én nevetek magamon, hadd röhögjön más is, ki is posztoltam a profilomra "morning #bjuti rutin" leírással. Legnagyobb meglepetésemre jöttek a like-ok (nem mintha ez esetben ez lett volna a cél), az üzenetek, "Hú, basszus, neked is szar napod van?” - kérdezték, én pedig válaszoltam, és kiderült, mennyire nem vagyok egyedül. Míg beértem a munkába, két-három emberrel beszélgettem, ők terelték el a figyelmemet.

Ekkor határoztam el, hogy legyen: ha meg tudok nevettetni másokat, miért is ne tegyem?

A #bjuti kész kampány lett, nem teljesen nyíltan, ugyanis sokan továbbra is csak üzenetben küldték az ő #bjuti napjukról készült fotókat (amivel megjegyzem, semmi baj nincs, én megfelelő célközönség vagyok rájuk). Ekkorra már nem csak a néhanapján slampos külsőmből, de a szépírással kapcsolatos kudarcaimból is viccet csináltam, csakúgy, mint a nemlétező VIP-életemből a nyolcadik kerületi albérletben. Régi ismerősök bukkantak fel, akikkel ezer éve nem beszéltem, és osztották meg velem a nehézségeiket, amikről fogalmam nem volt, a profiljaik alapján ugyanis a földi paradicsomban éltek.

Ekkor jöttem rá arra, amit addig is sejtettem: nagyon torz képet kapunk másokról a közösségi oldalakon. Nyilvánvaló, hogy a #bjuti elég nagy kitárulkozással, lelki lemeztelenedéssel jár. Én ezt felvállaltam, de nem bíztatok rá senkit, mert kapok érte hideget-meleget bőven.

 A #bjuti nem azt jelenti, hogy nem szeretnék mindennap szép és csinos lenni, sminkelni, hajat szárítani, dögös ruhában megjelenni. Csak azt, hogy vannak napok, amikor nem megy. Mentális betegséggel vagy egyéb gonddal, teherrel pláne.

Megesik az is, hogy sok ilyen nap van egyhuzamban. Azt gondolom, ezzel sincs baj, ezt is meg kell élni ahhoz, hogy lehetőleg minél kevesebb szar nap legyen. Őszintén szólva felszabadító érzés tud lenni, pláne, ha – akár csak virtuális – együtt nevetés is társul mellé. A saját mentális problémám kezelésében a #bjuti kampánynak mérhetetlen nagy szerepe volt és van. Ez nem bizonyított, de bátran állíthatom. Merek beszélni róla, merek néha nevetni magamon. És jólesik.