Már másodiktól kezdve dundi gyerek voltam: a suliban szinte mindig szívattak valamivel, aztán rendszeresen sírva mentem haza, a szüleim meg persze próbáltak segíteni rajtam, de szegények nem igazán találták a módját (apám néha kajálás közben megkérdezett, hogy biztosan kell-e még egy palacsinta, erre én sértetten felrohantam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót, aztán feljött a palacsintával és kiengesztelt, priceless). Mint minden fogyókúrás történetben, egy nap, mikor elegem lett a sértegetésekből meg az itt-ott rajtam maradt hájcsikból, én is eszeveszett diétákba kezdtem - ugyanúgy, mint mindenki, aki elindul ezen a rohadt hosszú úton. 

Kipipáltam az Atkinst, a mediterránt, a zónát, a Norbit, a vegát, később a vegánt is, a paleót, a golyóállót, a ketót, a rengeteg párnapos csodaétrendet, ja, meg káposztalevesen is éltem hetekig, de nyilván egyik sem jött be igazán. Valamennyit persze formáltak rajtam ezek a módszerek, de sokkal többet nem értem el velük annál, hogy már álmomból felkeltve is tudom bármelyik élelmiszer tápanyagtartalmát. Meg persze tudatos vásárló lettem, és a light-szónak sem dőlök be soha többé (kösz, gyártócégek, hogy évekig cukros joghurtot zabáltam light-címszó alatt). 

Mindig sejtettem, hogy igazából valahol az 'általános boldogság és elégedettség’ (egy picit túlmisztifikált) környékén kellene keresgélnem, hiszen éreztem, hogy ha jó kedvem van, nem akarok sajtos chipset enni cukorral és nutellával, míg ha szorongok vagy szar a kedvem, akkor azonnal elindulok a szénhidrátlejtőn, ahonnan köztudott, hogy nincs megállás. Hosszú évekig "drogos" voltam, és zsíros-sós-édes fogásokkal "lőttem" magam nap mint nap. Aztán -persze nem egyik napról a másikra- ráleltem a módszerre, ami tényleg működik. 

has-testkep.jpg

Egyre egészségesebben kajáltam meg sportoltam is meg miegyebek, de a megmentőim mégsem konkrétan ezek voltak, hanem az, ami minden erős nő kezében ottvan, csak meg kell tanulnia használni: az önirónia. Egészen a mai napig képes vagyok ugyanazt a megbántott, rettentően szorongó, fájdalmát csokiba fojtó kislányt látni és érezni magamban, amikor tükörbe nézek. Néha felkelek, és mintha ő lennék. Állandóan azon röhögünk a legjobb barátnőmmel, hogy “basszus, reggelre híztam öt kilót” - ha éltél már át hasonlót, biztosan érted, miről beszélek. Azon is csomót hisztiztem már, hogy miért van legalább két-három kiló különbség az előszoba tükre és az utcára lépés között - de komolyan, ilyenkor szerintem belekerülök valamilyen kalória-és zsírdús feketelyukba és meghízom, mire kiérek buszmegállóba. Lényeg a lényeg: megtaláltam azokat, akikkel együtt tudok saját magamon nevetni. 

Abban, hogy idáig eljutottam, rengeteg tényező közrejátszik a Bridget Jones naplójától a pozitív testképet hirdető bloggereken át a káposztaleves-kapszuláig, a legfontosabb mégis az a felismerés volt, hogy nekem nem kell mindig, mindenhol jól éreznem magam.

Ha utálom, amit csinálok, váltanom kell. Ha idegesítenek az emberek, akikkel nap mint nap össze vagyok zárva, nem kell eljátszanom, hogy szeretem őket. Ha valami csak nyűg, akkor az nem nekem való. Ezek alapvetések, de fogadni mernék, hogy még mindig csomóan szenvednek ilyen helyzetektől, és kajálják álomba magukat bánatukban - én is hajlamos vagyok néha visszasüppedni ebbe, nem olyan egyszerű a kiszállás. Elkezdtem egyesével, szép lassan elfogadni a zsigeri érzéseimet, és valahogy minden alkalommal jobb helyre terelődtem - erre pedig a testem is reagált.

A legszebb az egészben, hogy mostanság nincs rajtam nagy túlsúly (ez persze családi összejövetelektől függ, mert akkor ugye könnyen lecsúszik végtelen mennyiségű muffin és kuglóf), mégis a szorongósabb, önbizalomhiányosabb napokon még mindig átveszi felettem az irányítást kicsiKitti, a dundi, kerek fejű, frufrus lány, aki már attól is berezel, ha valaki hozzászól. Én ma már szeretem őt: tudom, min ment keresztül, tudom, mennyit küzdött mások elfogadásáért, tudom, mennyit koplalt szegény, és azt is tudom, hogy végre tud röhögni magán. És ez a legfontosabb.