Mióta egyedi edzésmódszerekkel kísérletezem, hogy feldobjam a monoton futásaimat, tudtam, mi az, ami nem maradhat ki: közös edzés a gyerekkel. De nem ám mezei közös edzés! Olyan testmozgás, amiben a hatékonyság érdekében a gyerek veszi át a súlyzó szerepét.  A hátrafelé futás és a Barbie-aerobic kipróbálása után a gyerekkel közös testmozgás idilli ötletnek tűnt.

Hisz mi sülhetne el rosszul abban, hogy minőségi időtöltés közben (jelentsen ez a lelkifurdalást keltő kifejezés bármit is) jó példát mutatok a lányomnak, és közösen ugrálunk egy sort? Endorfintermelés, deddel a karomon. Már alig vártam.

Szóval, ahelyett hogy este, mint a Messisást, vártam volna a férjem, hogy elhúzzak egy fél órára hangos zenét üvöltetve, magányosan kocogni, meggyőztem a négyéves kislányomat, hogy milyen jó lesz anyával ugrabugrálni egyet. Kiválasztottam egy YouTube videót az alapján, hogy milyen hosszú (szigorúan 30 perc alatti), mekkora a videóban szereplő gyerek (csalás lett volna olyat választanom, ahol az újszülött végig alszik egy hordozóban, míg anyuka békésen ászanákat gyakorol) és hogy teljes estes, átmozgató edzés legyen (ha csak a karizom lett volna a cél, akkor elég lett volna tízszer le és fel adnom az ugráló gyerekre egy harisnyát.)

 

Miután megtaláltam a megfelelő a videót, kitettem a tévé képernyőjére és megmutattam a kislányomnak, hogy mi fog történni. Ez így festett:

- Nézd, a kislány segít anyukájának a tornázásban. Azt fogjuk csinálni, amit a videón látunk, utánozni fogjuk őket.   

- De a kislánynak van masnija. Én is kérek masnit. 

Pikk-pakk fél órás masnis hajpánt válogatás után bele is vághattunk. Követve a videóban látottakat, felvettem a gyereket és elkezdtük. Nem telt el nyolc másodperc, mire a lányom jelezte, hogy nem látja a tévét. Oké, megállás. Ha úgy tartom a kezemben, ahogy a videóban mutatják, akkor vagy én vagy ő nem látja a tévét. Megkerestem tehát a legjobb szöget oldalról, hogy mindenki boldog legyen. Ennél a pontnál pedig eszembe jutott, hogy vajon a videóban szereplő anyuka hány óra vagy nap alatt vághatta össze azt önfeledt mókának tűnő húsz percet. 

Videó folytat. Legalább fél perc eltelt, mire a lányom közölte, hogy rugózzak jobban, mert ez így uncsi. Én meg persze csináltam, úgyis az volt a cél, hogy felnyomjam a pulzusomat, lehetőleg nem az idegtől. Rugóztam és közben magamban konstatáltam, hogy mekkora király vagyok, az edző gyereke legalább öt kilóval könnyebb, mint az enyém ÉS még mélyebbre is guggolok.

Ezután a mélyguggolásos feladathoz a nyakamba kellett vennem a lányomat, aki erre így reagált: de jó, lovacskázás, anya nyeríts!

Mondtam, dehogy nyerítek, mert ez most torna, nem játék. Miközben én azon vitáztam a lányommal, hogy nyerítek –e végre vagy sem, a csaj már a kitöréseknél tartott és vigyorogva kérdezte, hogy „ugye, milyen nagyszerű?” Az. Isteni. Ekkor már kezdtem hiányolni az edzések közben gyakran feltörő kikapcsolódással vegyes boldogságérzetet. Pedig még csak a 11. percnél tartottunk, amikor mint kézi súlyzót kellett emelgetnem a lányom. Aki a második emelésnél azt kérte, hogy tegyem le, mert ez uncsi.

Követve az edzőcsaj trükkjeit, én is megpróbáltam játékosra venni a figurát és - ezt most leírni is rossz -  emelgetés közben csikizve harapdálni a gyerekem oldalát, nem megfeledkezve az egyenes háttartásról.

Drága gyermekem ennél a pontnál dobta be a törölközőt, vagyis feszítette ki magát a kezeimből és húzott el babázni. Nem mellém a szőnyegre, hanem a másik szobába. Gondolom félt, hogy visszarángatom még egy kis minőségi anya-lánya időtöltésre. Ami a videóban ezután történt azt már csak onnan tudom, hogy beletekerve végigfutottam rajta. A szőnyegen ülve. Nulla edzés utáni endorfin töltettel, ellenben megcsappant energiával. Nem baj, úgyis nemsokára jön haza az apukája, majd elmegyek futni egyet.