Nem vagyok az a fidres-fodros Disney hercegnős típus, és hát mivel másfél évesen a gyerekek jellemzően úgy öltözködnek, ahogyan az anyukájuk öltözteti őket, általában a lányom sem csillámpónikkal díszített tüllszoknyában szántja fel a játszótéri homokot. Mindezzel együtt nekem a habcsókrózsaszín rugdalózókkal sincsen semmi bajom, ha valakinek tetszik, hát vegye meg azt a gyerekének, miért kellene, hogy egyforma legyen az ízlésünk?

Sőt, tovább megyek: bár a lányom preferenciái egyelőre egyeznek az enyémmel, azaz bejönnek neki a kantáros nadrágok, és bármi, amin van maci, ha a későbbiekben úgy dönt, hogy Én kicsi pónim kollekcióba szeretne öltözni, én nem fogom megakadályozni benne.

A sógornőm picit nagyobb lányainak, akiknél éppen unikornis-korszak van, szemrebbenés nélkül veszem is a fodorral körbevarrt, flitterbe forgatott pólókat, mert ha a gyerek örül neki, akkor én is örülök, hogy örömet okoztam, ez ilyen egyszerű.

Amin néha egy pillanatra fel szokott szaladni a szemöldököm, az a ruhák és tárgyak sokszor teljesen indokolatlan, nemek szerinti felosztása. Hogy az ujjfestékben vannak külön lányoknak és fiúknak való színek, azt a mai napig nem tudom feldolgozni, de nem egyszer fordult elő az is, hogy vásárláskor a kasszánál, a ruhák vonalkódjának leolvasása közben sorra ugrottak fel a feliratok a pénztárgépen: „kisfiú body” „rövidnadrág fiú”, „fiú póló”.

Hiába, no, nem aszerint vásároltam, hogy a ruhatervező üzemben mit szántak a fiúknak, és mit a lányoknak, hanem azt vettem meg, ami tetszett.

De még ezen sem szoktam fennakadni, legfeljebb sóhajtok egy nagyot, hogy hát a bináris felosztás meg a sztereotípiák, aztán úgy vagyok vele, hogy senki nem tart pisztolyt a lapockámhoz, és mondja azt, hogy nyugodt, de határozott mozdulatokkal tegyem vissza az egérkés pulcsit, és vegyem le helyette a katicásat, szóval felőlem azt írnak a címkékre, amit akarnak, bánom is én, nem zavar.

Viszont a héten – a héten történt valami, amin tényleg, őszintén és igazán felba… Khm. Bocsánat. Felpaprikáztam magam.

Történt ugyanis, hogy a lányom újabban elkezdte lefejteni magáról a pelenkát, és bár első gyerekes anyukaként fogalmam sincs, hogy éppen szobatisztulni készül-e, vagy csak ez a legújabb hobbija, mert azt már unja, hogy eldobálja a hajcsatot, arra jutottam, hogy én nem állok a fejlődés útjába, és veszek egy pár bugyit neki, lesz ami lesz.

Tekintve, hogy ezeknek az első bugyiknak általában annyi a funkciója, hogy legyen mit lepisilni, csak a legközelebbi áruház egy olcsó textiláru boltjába ugrottam be, gondoltam, ennek a célnak a pár száz forintos fehérnemű is megfelel, a lényeg, hogy normális legyen az anyaga meg legyen kényelmes, és kész.

bugyinyito2.jpg

A bolt egy hátsó szegletében meg is találtam a gyerek fehérneműket, persze gondosan elkülönítve a fiúknak meg lányoknak szánt bugyikákat, és most kivételesen a lányos holmik között kezdtem rögtön nézelődni, nem is tudom, talán ezen a téren még bennem is megvan a bináris felosztás, mégiscsak a ’90-es években szocializálódtam, na.

És itt jött el a pont, amikor elkezdtem felba… Khm. Felpaprikázni magamat. Dobáltam félre a bugyikat, és akárhány a kezembe került, mindegyiken ugyanaz volt: glitter, glitter, glitter. De nem csak úgy mutatóban, az összes bugyi derekánál a korc teljes egészében olcsó, pergő, mindent befogó ezüst színű csillámba volt forgatva.

Miért? MIÉRT?? MIÉRT??? Mi indokolja, hogy egy másfél éves kislány fehérneműje csillogjon a fényben?

Mi indokolja, hogy teljesen kényelmetlen legyen, hogy néhány mosás után beborítsa az egész ruhatárát, hogy állandóan viszkessen tőle a dereka és olyan hajlatokba is kerüljön a fényes porból, ahová még a legelvetemültebb rave party résztvevői sem kennének?

Miért tűnt jó ötletnek a tervező számára, hogy amint lekerül egy kislányról a pelenka, máris elkezdjen hordani egy ruhadarabot, ami bár kényelmetlen és nem praktikus, de legalább olyan, amire a többségi társadalom azt mondja, hogy„lányos”?

Már itt elkezdődne? Már itt elkezdjük azt az üzenetet ültetni a gyerek fejébe, hogy tudom, hogy a kisfiúk elmélyülten építik a homokvárat és a kis bermudájukban a lehető legnagyobb kényelemben vannak, te meg 30 másodpercnél többet nem tudsz mozdulatlanul ülni, mert valahol szúr, viszket, piszkál, de ez az ára annak, ha lány akarsz lenni?

Én még az életben nem láttam ruhadarabot, ami ennél jobban megtestesített volna mindent, amit NEM akarok a lányomba belenevelni.

Legszívesebben szimbolikus keretek között lobbantottam volna lángra az egész fehérneműs pakkot, mint az első modern kori feministák a melltartójukat, de alapvetően szeretem ezt az áruházat, és szeretném, ha a jövőben is beengednének...

Úgyhogy csak a tőlem kitelő legjelentőségteljesebb mozdulattal és megvetéssel visszadobtam a bugyikat a kosárba, lesöpörtem a kezemről a csillámport és a szomszédos kosár fiús fehérneműiből – amik szabásukat tekintve 100%-ban megegyeztek a lányos bugyikkal, csak szolidabb volt a színük és nem volt rajtuk se strassz, se más csillogó idegen anyag – választottam ki néhány darabot. Fuck the system.