Ha van pillanat, amikor úgy érzem, hogy az idegeimen éppen a 100 Tagú Cigányzenekar játszik, és képes lennék a saját a saját körmeimmel lekaparni a plafont is, akkor azok a reggeli készülődések. Főleg, mikor a négyéves lányom úgy dönt, hogy aznap ő választja ki az outfitjét. Ha lazább hangulatomban vagyok (vagy túl lusta a küzdelemhez), akkor simán megesik, hogy az Aranyhajas jelmezben, Crocs papucsban és csillogó kucsmában indulunk útnak. Mármint ő. Ám ha úgy érzem, hogy a reggelem túl egysíkú és csendes lenne, vagy, hogy a közértbe mégsem vihetem magammal mezítláb, békakirály jelmezben, akkor beleállok a harcba.

Ezek a harcok viszont soha nem arról szólnak, hogy én cikinek érzem-e az aznapi viseletét. Közbeavatkozásaim maximum arra terjednek ki, hogy ne legyen veszélyben és ne betegedjen meg. (Ha szeretnéd megtudni, milyen lehet egy túlpörgött polipról leszedni a kezeslábast, akkor szívesen látlak, gyere át hozzánk egy téli reggelen, és próbáld meg lehámozni róla a tapadós fürdőruhát, amiben készül éppen utcára lépni.)

Ezen az egész öltözködési mizérián pedig azért gondolkoztam el mostanában jobban, mert az utóbbi hetekben két olyan cikkbe is belefutottam, ami arról szólt, hogy vadidegenek miként szólnak be fiatal lányoknak, hogy a ruha, ami éppen rajtuk van, az nem előnyös. 

Az egyik ilyen sztori egy 19 éves, Jenna nevű lányról szólt, aki videóra vette, ahogy a vasárnapi misén egy idegen nénike csak azért utánament a mosdóba, hogy közölje vele: nem elég vékony ahhoz, hogy rövidnadrágot hordjon. A néni szerint ugyanis a kövér lányok nem hordanak rövidnacit.

Jenna később elmondta, hogy bele se mer gondolni, hogy egy ilyen megjegyzés hogyan hathat egy olyan lányra, aki eleve önbizalomhiánnyal küzd. Én, mint önbizalomhiányos lány, aki egész fiatalkorában kapta az ívet, és a kéretlen jó tanácsokat, elmondom: úgy, hogy 33 éves fejjel is még sokszor automatikusan a fekete ruhákat keresem az üzletekben, mert ugye aki plus size, az ne akarjon még feltűnőbb lenni holmi színes göncben.

A másik, hasonló történet még meredekebb. Abban a sztoriban ugyanis egy amerikai középiskola igazgatója nyilvánosan kijelentette, hogy a leggingsek (alias cicanacik) tiltólistára kerülnek. No, de nem ám mindenkinél - csak azoknál a lányoknál, akik 34-esnél nagyobb konfekcióméretet hordanak.

Az igazgatónő szerint ugyanis ezekben a nadrágokban még a 36-os méretet hordó csajok is kövérebbnek tűnnek, aki meg aztán igazán kövér, az tényleg felejtse el ezt a viseletet.

A megjegyzése után persze a szülök tömegével támadták a hölgyet a kijelentésért, aki természetesen bocsánatot kért és elmondta, hogy ő minden tanulóját szereti és támogatja, és reméli, hogy túllendülve ezen az incidensen nagyszerű tanév elé néznek. Ezzel a téma le is volt zárva.

Az, hogy a „célcsoportot”, vagyis minden nem 34-es méretet hordó lány hogy érezte magát, már nem az ő dolga. Jobb esetben a szülőé. Az olyan szülőké, mint például én, aki a mai napig listát tudna írni az összes bántó megjegyzésből, amit valaha mondtak rá, a közértes néniktől kezdve az osztályfőnökig. 

Mert ezek a célzások egy életre beégnek. Ezért van az, hogy, amikor a lányom elém áll madártollal kidekorált koronával és hableány jelmezben (nem túlzok) akkor elmagyarázom neki, hogy ahova megyünk, oda ezt miért nem illik felvenni, vagy megkérdezem, hogy biztos, hogy ez kényelmes-e neki? Még a legnagyobb reggeli káosz közepén sem fajulhatna odáig a dolog, hogy azt mondjam neki, hogy egy ruhához túl nagy a hasa vagy előnytelen neki. Mert egyet tudok: egy kislány önbecsülésénél és magabiztosságánál kevés törékenyebb dolog létezik.

És lehet, hogy vannak dolgok, amiket szülőként nem csinálok jól, de az biztos, hogy a kislányom önbecsülését nem fogom soha földbe tiporni. Ezért, „kedves idegen”, kérlek, te se tedd. Foglalkozz mással. Például a saját dolgoddal.