„Anya, nézd!” Ahogy rápillantok, érzem, ahogy gombóc nő a torkomban és összefacsarodik a szívem. Az arcán ott ül a várakozás, a szemei bizakodóan néznek rám. Kéri, könyörgi, szomjazza az elismerést, mint minden kisgyerek. Még csak mondanom sem kellene semmit, elég lenne, ha most mosoly nélkül elfordítanám a tekintetemet ahhoz, hogy összezúzzam a lelkét. Milyen jelentéktelennek tűnő, mindennapi pillanat, és mégis milyen borzalmasan védtelen benne.

„Jé, sikerült? Nagyon-nagyon ügyes vagy!” – mosolygok rá, az arcát pedig elönti a boldogság, hogy szinte felragyog tőle a szoba.

Nekem meg eszembe jutnak a gyerekek, akiknek nincs senki, akihez ilyenkor odafordulnának: Anya, apa, nézd!

Egy gyereknek szülő kell. Egy gyereknek a szülője mellett a helye. De kiből lesz szülő? Mert nyilván nem azon múlik csupán, vagy néha egyáltalán nem azon múlik, hogy valakivel osztozik-e a génállományunk.

Szülőnek lenni felelősség.

Szülőnek lenni a döntés, hogy mostantól valaki fontosabb, mint az életem.

Szülőnek lenni könnyezve nevetés ugyanazon az egy viccen századjára is.

Szülőnek lenni alig várni, hogy végre egy kis nyugtod legyen, hogy aztán, amikor végre elaludt, a fényképeket nézegesd róla a telefonodon.

Azt főzni, amit ő szeret, még ha neked nincs is kedved azt enni.

Meghatódni a béna ovis karácsonyi fotókon, miközben te is tudod, hogy egy merő giccs a háttér.

Hajnalban kimenni vízért és legóba lépni, de nem felkiáltani.

Állandóan egy fél banánnal és legalább három műanyag biszbasszal a kabátzsebedben járni.

Minden nap elmondani neki, hogy mennyire szereted, és hogy semmi nincs, ami ezen változtatni tudna.

Szülőnek lenni állandóan megkérdőjelezni önmagad, és rettegni, hogy nehogy elronts valamit.

Szülőnek lenni nem attól félni, hogy beteg leszek, hanem attól, hogy ha beteg leszek, mi lesz a gyerekkel.

Szülőnek lenni negyvenkettedszer is kivenni a plüssmacit a kanapé mögül.

Elmenni pulóvert venni magadnak, és egy halom gyerekruhával jönni ki a boltból.

Büszkébbnek lenni egy félig elmondott mondókára, mint bármire, amit addig elértél az életedben.

Hajnalban hűtőfürdőztetni és reggelig figyelni, hogy szuszog-e.

Bűntudatot érezni, amiért kiporszívóztad az orrát.

Újraépíteni az életed a munkáddal, a barátokkal és mindennel együtt úgy, hogy közben ő egymaga is egy egész életet kitöltene.

Szülőnek lenni nyilvános helyen is csinálni azt a hülye arcot, mert tudod, hogy nevet rajta.

Szülőnek lenni félálomban suttogni, hogy itt vagyok a sírva ébredő gyereknek és hagyni, hogy rajtad feküdjön egész éjszaka.

Szülőnek lenni olyan fáradtan és érzelmileg kifacsartam aludni menni, hogy az ember azt érzi, nem bírja tovább, és másnap mégis elölről kezdeni az egészet.

De szülőnek lenni biztosan nem a vallásom, a szexuális irányultságom vagy a kapcsolati státuszom.

Szülőnek lenni maga a szeretet, ami nélkül gyerekek százainak kell majd most felnőnie, pedig lennének, akik várják őket haza. Kire fognak majd nézni most ezek a gyerekek a bátorításért? És kinek van joga megfosztani őket ettől?