Tudom, ez most ilyen #firstworldproblemnek tűnhet elsőre, de tényleg szenvedtem a végeredménytől: először (nagyjából két napig) bizonytalankodva bár, de tetszett, aztán egyre gázabbul éltem meg minden egyes reggelt. Fél év elteltével pedig már ott tartottam, hogy megrendeltem mindent a neten, aminek a nevében akár rövidítve is szerepel bármilyen, hajnövesztéssel kapcsolatos fogalom. Most már szép lassan ugyan, de nő - viszont mielőtt megint hirtelen felindulásból levágatnám az egészet, fel fogom tenni magamnak ezeket a kérdéseket, hogy tudjam, tényleg kell-e nekem ez. Mert egy ilyen váltásra szerintem fel kell készülni. 

1.”Biztos megfelelő a motivációm?” 

Amikor ez az ominózus fodrászlátogatás megtörtént, elég zaklatott lelkiállapotban voltam: éppen fogalmam sem volt, hogy mit akarok az életemtől (mondjuk, ez az érzés gondolom, senkitől sem idegen), kicsit kétségbe is voltam esve, és gyötrően vágytam valami újra. És ahelyett, hogy belevágtam volna egy izgalmas sportba vagy kalandba, inkább a külsőmön változtattam - persze ez önmagában nem lett volna rossz ötlet, ha kellően átgondoltam volna... Hát én nem tettem ezt, csak csináltam. 

2.”Illik hozzám ez a haj?” 

Ha őszintén megkérdeztem volna ezt magamtól, valószínűleg kicsit leszálltam volna a földre, és nemcsak azt a gyönyörű, rövid hajú modellt láttam volna magam előtt útban a fodrászomhoz, hanem végiggondoltam volna azt is, hogy mi áll nekem jól. Mert az, hogy egy brutálisan megszerkesztett, gyönyörű csajt ábrázoló fotón király az a frizura, még sajnos nem vonja maga után azt is, hogy egy másnapos vasárnap reggelen nekem is jól fog állni - és akkor még finoman fogalmaztam.  

haj-kerdes-uj-kep.png

3.”Képes leszek minden nap belőni egy fodrász nélkül is?” 

Azt hiszem, nálam ez volt a legkardinálisabb kérdés, amit nagyon nem kellett volna kihagynom a sorból: mivel sportoló, állandóan úton lévő nőként szeretek reggel inkább valami kreatív vagy gondolatébresztő dologgal, mintsem a hajammal foglalkozni, azt hiszem, őrült nagy hiba volt frufrus, vállig érő hajat vágatnom. Állandóan vasalnom kellett, hogy ne álljon kifelé a vállamnál (ettől pedig nyilván még lassabban nőtt meg), sőt, a könnyebb pára vagy egy délutáni szundi megint egyórás simítgatós nyalogatást igényelt. Persze annak, aki szereti ezt csinálni, biztosan kellemes kikapcsolódás, nekem sajnos idegesítő nyűg - jobb, ha maradok a hosszabb, kevesebb formázást igénylő fazonoknál. 

4.”Megbízom a fodrászomban?” 

Legközelebb, ha megint annyira feldúlt leszek érzelmileg, hogy minden csoki elpusztítása és az összes bútor áttologatása után is még mindig változtathatnékom lesz, valószínűleg ezt a kérdést is szem előtt tartom majd. Mert anno, amikor meghoztam a rövid haj-döntést, sajnos még nem volt meg az az igazi fodrász, akire bátran rábízom magam... Persze az akkori se vágta le rosszul, sőt, maga a kivitelezés szép lett, de valószínűleg a mostani hajszobrászom - ismerve engem és azt, hogy mennyire vágyom a hosszú tincsekre - elég hülyén nézne rám, és biztosan megkérdezné, hogy kell-e ez nekem. Én meg hálás lennék neki, hogy ha már én nem, legalább ő gondolkodik. 

5.”Ugye nem érdekel majd mások véleménye?” 

Ha valami irtó fontos egy külsőmmel kapcsolatos döntésnél, akkor szerintem ez az. Ha nem vagyok biztos az elképzeléseimben, és csakúgy lecsapatom a derékig érő hajam 70 százalékát, lehetek akármilyen magabiztos, elsőre biztosan elkap majd a szorongás, hogy mit szólnak majd ehhez mások. Ma már elengedném ezt a témát, anno még nagyon nem tudtam: kicsit bolond tekintettel szuggeráltam mindenkit magam körül, hátha mond valami jót a hajamra... Aztán rájöttem, hogy csak én utálom, másnak fel se tűnik – de a lényeg, hogy ez már a múlté, hála a kitartásomnak és a rettenetesen drága hajvitamin-kúráknak. Ja, és annak, hogy már nem a fodrászhoz megyek először, ha valami lelki bajom van!