Ezért kéne minden nőnek legalább egyszer 2 centisre vágatnia a haját

Mikor tavaly fényképeztelek, neked nagyon nem ilyen volt a hajad!

– mondta Georgij, a fotós, mikor a tüsire vágott sérómmal beálltam a fehér háttér elé.

(Oké, most visszaolvastam ezt a mondatot, és úgy hangzik, mintha egy wannabe-celeb lennék, aki kitalált egy alibitémát a cikkéhez, csak hogy elmesélhesse, hogy szokták fotózni, de egyszerűen csak arról van szó, hogy ha online felületeknek dolgozol, akkor elkerülhetetlen, hogy időnként készítsenek rólad pár képet, amiről nem ordít messziről, hogy mobilos szelfi és a macska sem szalad át rajta a háttérben. Szóval hivatalból ki lettem rendelve Georgijhoz, aki megcsinálta rólam a kötelező headshotokat a derékig érő hajammal. Aztán nagyjából egy évre rá megint, véletlenül éppen az után, hogy levágattam a hajamat. És ez az egész csak azért lényeges, mert a vele folytatott beszélgetés segített abban, hogy megértsem, mi is történt az elmúlt hetekben a fejemben és a fejemmel.)

Hát, valóban nem…

– mondtam én, Georgij pedig megjegyezte, hogy általában a csajok akkor váltanak frizurát, amikor pasit is. Na az én esetemben nem ez történt, és hogy ezt alátámasszam, megvillantottam a jegygyűrűmet, amit az azóta-férjem húzott az ujjamra, akivel már a hosszú hajas fotózáson is együtt voltunk, aztán eljegyeztük egymást, aztán hónapokkal később levágattam a hajamat és rá néhány hétre ott álltam megint a stúdióban, a kis tarajamat igazgatva.

Adta magát a kérdés: tényleg, akkor miért vágattam le a hajamat? Miért volt szükségem egy ilyen drasztikus változásra az életem egy olyan szakaszában, amikor nem is lehettem volna elégedettebb, és azt kívántam, hogy semmi, de tényleg semmi ne változzon – se szerelem, se munka, se az, ahol lakom, se azok, akik a barátaim.

A válasz pedig az, hogy pontosan ezért.

Felteszem, nem én vagyok az egyetlen lány, aki időről időre felbont egy üveg bort és beírja a YouTube keresőjébe, hogy “from long hair to short”, aztán jól felspannolja magát a drámai átváltozásokon, és mire az üveg feléhez ér, el is dönti, hogy fel fogja hívni a fodrászát, és belevág, kipróbálja, megteszi bizony! Vagy akinek van egy alkalmazás a telefonján, ami különféle hajakat próbál rá a fényképére, hogy megnézze, hogy állna neki a pixie. Vagy van egy pinterest táblája „short hair, don’t care” néven. Vagy legalább néhányszor eljátszott már a gondolattal, hogy milyen lenne, ha. De aztán mégsem.

Na ugyanezeket csináltam én is, cicáztam a rövid haj gondolatával, minden egyes alkalommal megbeszéltem a fodrászommal, Norbival, hogy majd egyszer, talán, azon gondolkodom, hogy. De persze nem most, hanem talán legközelebb. Norbi pedig megértően bólogatott, mert valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akitől ezt hallani szokta.

Aztán egy napon addig hergeltem magam a rövid hajas videókkal, hogy ráírtam Norbira: készen állok, csináljuk. Legnagyobb meglepetésemre azt írta vissza, hogy délután van egy lemondott időpontja, ha nekem jó, mehetek. Igent mondtam – pedig a nap közepe volt, úgyhogy még bort se nyitottam a videók mellé. Mégis biztos voltam magamban.

Nem beszéltem meg senkivel, nem kérdezgettem a pasimat, hogy szerinte milyen lenne, nem hívtam fel az anyukámat és nem küldtem nyolc képet a barátnőimnek, hogy ha egyszer úgy döntenék, akkor szerintük melyik fazon legyen. Csak beültem a fodrászszékbe, és azt mondtam: vágd!

Norbi pedig, azt hiszem, látta rajtam, hogy most tényleg készen állok, úgyhogy nem kérdezett, csak vágott. Én meg a vállig érő bob helyett egy tüsi frizurával léptem ki az ajtón.

A miérten, vagy inkább hogy miért pont moston, csak Georgijnál kezdtem el gondolkodni, és arra jutottam, hogy nem azért akartam új hajat, mert változást akartam, hanem pont azért, mert akkor voltam elég magabiztos ahhoz, hogy megtegyek valamit, amire mindig is vágytam, de mindig féltem is tőle egy kicsit.

Ekkor értettem meg, hogy én nem a hajam vagyok. Hogy nem attól leszek nő, de még csak a nőiességem sem azon múlik, hogy milyen hosszú a hajam. Ekkor voltam elég bátor ahhoz, hogy be merjem vállalni, hogy nem lesz hová elbújni, nem lesz mit az arcomba söpörni, nem lesz mivel finomítani az erős állkapcsomat és esélyem sem lesz takargatni, hogy magas a homlokom.

Ha a tükörbe néztem, nem volt semmi más. Csak én voltam, és olyan voltam, amilyen vagyok.

Tulajdonképpen belekényszerítettem magamat abba a helyzetbe, amit addig ijesztőnek találtam, és nem hagytam magamnak más választást, mint hogy megbirkózzak vele.

Amellett, hogy magamra másként kezdtem nézni, észrevettem, hogy mások is másként néztek rám. Volt, aki vagányabbnak, bátrabbnak, erősebbnek tartott, volt, aki szerint a rövid haj egy nőn eszméletlen szexi, és volt olyan is, aki tisztelettudóan, de őszintén megmondta, hogy neki nem tetszik így a hajam, és szebbnek látott, amikor mondjuk rövid, de nem fiús frizurám volt. Én pedig ezt ugyanúgy el tudtam fogadni, mint akárki más véleményét.

Menő lenne azt mondani, hogy nem érdekelt, mit gondolnak, de az igazság az, hogy érdekelt, hiszen szerettem ezeket az embereket. Érdekelt, mit gondolnak, de nem volt különösebb hatással arra, hogy én mit gondolok. Nem szerettem jobban a hajamat, amikor megdicsérték, és nem kezdtem megbánni, hogy levágattam, amikor negatív kritikát kaptam. A hajam ugyanis az enyém, és csak az enyém volt, és mindennél jobban imádtam, hogy bármit is gondolnak a barátaim, a családom vagy akár a társadalom arról, hogy hogy nézzen ki egy nő, én hoztam meg a döntést arról, hogy milyen legyen.

Azt hiszem, nem is annyira a hajamat, mint a hajamhoz kapcsolódó szabadságot szerettem.

A hirtelen jött hajvágás aztán egy csomó más dolgot is új perspektívába helyezett: azt vettem észre magamon, hogy kockázatvállalóbb, merészebb lettem. Mielőtt zsigerből nemet mondtam volna valamire, elkezdtem feltenni magamnak a kérdést: mit veszíthetek? Ha mégsem válik be valami, akkor legalább megnyugszom, hogy megpróbáltam. Majd elmúlik, majd helyrejön, majd visszanő.

Összességében azt gondolom, hogy a hajam ledózerolásával többet tanultam meg magamról, mintha elolvastam volna 10 önsegítő könyvet, és nekem az egész élmény olyan felemelő volt – bármennyire hangzik is hülyén egy ilyen magasztos szót használni egy sima hajvágásra – hogy tényleg minden nőnek azt javasolnám, hogy próbálja ki.

Én végül bő egy évet töltöttem a tüsire nyírt hajammal, mire meguntam, és visszatértem a hosszabb tincsekhez, de lelkemre és a hajbalzsamomra esküszöm: bölcsebb ember lettem.

És nem, még mindig nem jön az a rész, amikor kinyúlok a hajvágógéppel, nyugi. Ha nem szeretnéd, én nem foglak rábeszélni, nyilván ezer más módja is van annak, hogy megtapasztald mindazt, amit én fentebb leírtam, de ha valaha is éreztél rá késztetést, hogy kipróbálnád a rövid hajat, én azt mondom: csináld! Ne gondolkodj túl sokat azon, hogy hogy fog állni vagy mások mit fognak gondolni róla. Minden, ami ez után történik, egy tapasztalat lesz.

Ha pedig mégsem tetszik – ez csak haj. Visszanő. Idővel.

Jó, oké, nem fogok hazudni neked, a növesztés szakaszában van néhány hónap, amikor úgy nézel ki, mint Szörnyella de Frász, de túl lehet azt is élni. A mérleg nyelve még így is bőven a pozitív oldalra billen. Mi más is bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy mire végeztem ezzel a cikkel, a fülem mögé söpörtem a már állig érő tincseimet, és ráírtam a fodrászomra: „szia! ráérsz?”