Szokták mondani, hogy nem szabad tárgyakhoz ragaszkodni. Ezt én is tudom, és nem is szokásom ezt tenni… Leszámítva Kovalcsik Kindlit, a kedvenc elektromos könyvemet és Wallit, az első telefonomat (pedig még nem is volt okos), melyeknek nevet is adtam. Na, meg néhány ruhadarabomat és ékszeremet (bár más sztori, van olyan déditől örökölt fülbevalóm, amit négy különböző méretű dobozban tartok, eldugva a nemmondommeg melyik fiókomban, és néha előveszem nézegetni, de hordani sosem merném.)

Érdekes módon a ruhadarabok közül nem azoktól szoktam nehezen megválni, amik szépek vagy értékesebbek.

Egy drágább inget előbb adok oda egy barátnőmnek ajándékba, minthogy kidobjam a 15 éves szakadt alvós pólómat, ami lassan már inkább titulálható lepkehálónak.

Ugyanez a helyzet a cipőimmel. Vannak darabok, amikről ha tudom, hogy az életben nem akarom már hordani őket, de még jó állapotban vannak, akkor gond nélkül elajándékozom, és legalább másnak örömet szerzek vele. Vannak viszont olyanok, amiket azért nem tudok továbbadni, mert nekem kellemetlen, hogy mennyire szétmentek, de a kukába hajítani nincs szívem őket. De ha tudom, hogy többet a büdös életben nem fogom őket hordani, akkor miért olyan nehéz megválni tőlük? És ami még fontosabb: honnan tudhatom, hogy itt az ideje búcsúnak?

Az legfontosabb kérdés: jó még?

Nem hittem el, míg a saját szememmel nem tapasztaltam, de felnőtt korban is nőhet a láb mérete. Nekem konkrétan terhesség vége fele nőtt egy keveset. Ez a különbség egy papucs vagy egy szőrmés csizma esetében nem feltűnő, viszont van olyan tornacipőm, ami méretileg eleve a necces kategóriába tartozott, és mostanra kifejezetten kényelmetlen lett. Erről jut eszembe: tegye fel a kezét, aki vett már cipőt annak tudatában, hogy kicsi és kényelmetlen, mégis megtartotta, mondván: majd "nem sétálok, hanem keresztbe tett lábbal ülök benne, hogy mindenki lássa, mennyire dögös." Senki? Csak én? Nos, akárhogy is: ha már legalább két éve nem volt rajtad a lépő, csak foglalja a helyet a szekrényben, érdemes búcsút mondani neki.

Passzol a ruhatáramhoz?

Egy darab magassarkúm nincs. Még az esküvőmön is hófehér tornacipőt viseltem. Mivel én vagyok a klasszikus „tornacsukás” lány, azért ezekből próbáltam összegyűjteni a sportostól az elegánsabb fazonig mindent. Van viszont egy-két extrémebb darab, amire ma már úgy tekintek, mint néhány frizura-, vagy ruhaválasztásomra: nem is tudom mit hittem akkor. Igenis van pár cipőm, ami a büdös életben nem fog újra divatba jönni (félek, soha nem is voltak divatosak, csak én hittem azt). Ha pedig a TUDOM, hogy többet nem veszem fel, akkor minek dugdosom a szekrényemben? Kuka!

Helyrehozható a kár?

Vagyis van–e értelme kapaszkodni az utolsó cérnaszálba cipőfűzőbe? Ha csupán koszos, semmi gáz. Sőt, vannak cipők, melyek még jól is festenek így, de azért ne takarózz ezzel a mondattal, ha dzsuvásak a surranóid! Rengeteg spéci cipőtisztító szert lehet venni a neten, vagy akár olyan cipészhez is elviheted, ahol vállalnak tisztítást. Ha viszont ezek sem segítenek, akkor vedd úgy a dolgot, hogy attól lettek ilyen kis lelakottak, mert annyit hordtad őket, ergo van csomó közös emléketek. Ahhoz viszont, hogy ezeket megőrizd, nem kell a lerokkant csukákat a maguk fizikai valójában is megtartani.

Persze a gyakorlatban nem olyan egyszerű ezeket betartani, tudom én. Itt állok az egyik kedvenc pink tornacipőmmel a kezemben. Kicsit szorít, az orránál pedig mindkettő ki van egy picit szakadva. Pedig nincsenek is meg olyan régóta, csak 9 éve.  És tudom, hogy már csak arra jók, hogy fogják a port, szóval ideje búcsút venni. Közben rájövök, hogy a „ha igazán szereted, engedd el duma” egy jó nagy baromság. Nem baj, felnőtt nő vagyok, elég ebből a bohóckodásból. Mindjárt kidobom őket, csak csöng a telefonom. Addig gyorsan visszateszem a szekrénybe.