Ezeknek a babafotóknak nincs helye a neten

Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok az az édelgős típus. Nem fogom megosztani a naplementés idézetedet és nem lábad könnybe a szemem a Power Point minden kilencvenes években feltalált „művészeti” eszközével megbolondított feliratos diasortól az igaz szerelemről. De persze én sem vagyok fából. Hazatérő gazdiknak örülő cicás videókon korlátlan mennyiségben tudok bőgni, és bár kevésbé kúl dolog bevallani, de én vagyok az ember, aki egyáltalán nem unja az ismerősei babás fotóit, sőt tényleg örülök nekik. (Oké, persze nálam is át lehet lépni a határt. Nem akarok ujjal mutogatni, de ha ismerősöm vagy a Facebookon, és 360 fokban fotóztad körbe a gyerekedet, majd válogatás nélkül feltetted az összes képet, jövőre meg megint meg is osztottad, akkor igen, rád gondolok.)

Az agyamat szépen lassan, akár húsgombócot a paradicsomszósz, elborítja az ösztrogén, így mostanában eljutottam a pontra, hogy már nem csak az ismerőseim babaképeit nézegetem, de néha, ha egyedül vagyok itthon, nem látja senki és még a macska is alszik, így ő sem tud megvetően nézni rám, külön rákeresek olyan fotósok oldalaira, ahol babaképek vannak. És többnyire imádom őket. A poén, miszerint egy-egy gyerek annyira cuki, hogy beindul tőle a tejem, így a terhesség hatodik hónapjában nem is annyira vicc, mint maga a valóság, de hát a fene egye meg, ugyan hagy legyek már érzelgős a cuki tappancsok meg apró kezecskék fölött, mikor, ha nem most. #NoRegrets.

Vannak azonban, még így is vannak olyan képek, amiket egyszerűen nem értek. Vannak, amik nem is tetszenek, de persze lehet, hogy ez csak az én személyes ízlésem ügye. De olyanok is vannak, amiken egyenesen kiakadok, és bármennyire édes is a rajta szunyókáló kicsi, azt érzem, hogy ennek a képnek egyszerűen nincsen helye az interneten.

Kezdjük azzal, amit csak nem tudok feldolgozni, és ez úgy általában az újszülött-fotó, mint olyan. Oké, ebben kicsit hipokrata vagyok, mert egyfelől perceket vajúdok ezek fölött a képek fölött, hogy mennyire aranyosak, másfelől viszont a megvalósítást egyszerűen nem tudom feldolgozni. Hogy valaki tényleg felkerekedik, és még gátsebében a varratokkal nekiindul egy fotózásnak az újszülöttjével – és ezt még csak nem is ítélkező felhanggal mondom, csak egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nekem szülés után három nappal ez egyáltalán eszembe jusson. Közben persze igaz, hogy tényleg elképesztő ütemben változnak még ilyenkor a gyerekek, és ebben a nagyon rövid, nagyon érzékeny időszakban olyan fotók készülhetnek, mint soha máskor.

Csak valahogy az agyam hátsó zugában mindig ott van a gondolat, hogy vajon a még mindig vérszegény anyu és a karikás szemű apu azért fektettek plusz energiát a fotózás leszervezésébe, hogy megörökítsék a soha vissza nem térő időszakot, vagy azért, mert kellett az egójuknak az a pár száz lájk. Biztos van az előbbi is, meg az utóbbi is, de az is lehet, hogy csak az előbbi van, az utóbbit csak az én visszamaradt cinizmusom gondoltatja velem, mint húsgombócban az egészben maradt borsszem, mindegy is.

Vannak még ugye a képek, amik nekem sehogy sem tetszenek, és valószínűleg ez csak az én problémám, nyilván mindenki mást lát aranyosnak, viccesnek vagy szépnek, de a hupikék törpikének, tündérnek vagy vízvezetékszerelőnek beöltöztetett, öntudatlanul heverő babákról nekem mindig az jut eszembe, hogy szegények úgy jártak, mint aki elsőnek kidől egy buliban, a többiek meg alkoholos filccel firkálják tele az arcát, és szerencsétlennek még ébredés után sincs fogalma róla, mi történt vele. De mondom, ez lehet, hogy csak az én fixa ideám.

Amin viszont végképp kiborulok, és ami miatt végül is úgy döntöttem, hogy megírom ezt a cikket, az egy és csak egy dolog: a meztelen babafotó, márpedig ahogy elnézem a közösségi oldalakat, ennek újabban akkora divatja lett, mint a Kardashian-kontúrnak.

Megint csak azt kell mondanom, hogy egyfelől megértem, mert egy kisbabának tényleg minden egyes porcikája gyönyörű és azt is értem, hogy ezek a képek a természetesség jegyében készülnek, csak szerintem nincsen helyük az interneten.

Nekem nincs bajom a meztelenséggel, sőt a nyáron a lakásban vagy a kertben meztelenül futkosó gyerekekről is azt gondolom, hogy ha nem plántálta volna már belém a társadalom a testem fölötti szégyenérzetet, én is így rohangálnék, és mennyire jó, hogy ők még ebben az ártatlan korban vannak. A meztelenséggel, de még a pucér fotókkal sincs bajom nekem, csak azzal, hogy ezek felkerülnek az internetre.

Szerintem sok szülő még mindig nem érti, hogy mekkora közösséghez jut el egy-egy ilyen kép, és hogy a fotó, ami a gyerekéről egyszer kikerül a netre, többé már nem áll az ő ellenőrzése alatt. Bármikor, bárhol bárkihez el fog jutni, és pontosan ebből a megfontolásból én most tényleg csak olyan illusztrációkat használok ehhez a cikkhez, amiben „csak" Donald-kacsáznak az újszülöttek meg a gyerekek, mert vannak ennél sokkal konkrétabb, premier plánba fotózott képek is, de azokat én nem szeretném megosztani.

Sokat gondolkodtam mostanában ezen a kérdésen, és az jutott eszembe, hogy persze meg is lehet fordítani a dolgot: az Egyesült Államokban például rendszeresen fel-felbukkanó vitatéma, hogy jogos-e dresszkódot előírni a kisiskolás lányoknak, vagy inkább a fiúknak kell megtanítani azt, hogy bármi van is egy kislányon, az nem az ő dolga. Az meg azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ha egy férfi tanár figyelmét a tanításról képes elterelni, hogy egy 12 évesnek kilátszanak a vállai a topjából, akkor elég egyértelmű, hogy nem a gyerekben van a hiba. Ezt az analógiát követve persze lehet azt is mondani, hogy nehogy már azért ne lehessen kint egy újszülött feneke az Instán, mert néhány aberrált nem valami teljesen ártatlan dolgot lát bele, de a kontroll megszűnése a gyerekedről készült kép fölött szerintem akkor is ijesztő.

A másik dolog, hogy nem tudom, hol lehet meghúzni a határt például életkor tekintetében. Értelemszerűen ezek nem pornográf képek, hanem művészi fotók (vagy hát azzal a céllal készülnek, aztán manapság ugye mindenki fotóművész, akinek van egy jobb gépe, meg ráhúz a képeire egy fekete-fehér filtert), mégis ha mondjuk egy 14 évesről készülne „művészi” meztelen fotó, és osztaná meg anyuka lelkesen a neten, valószínűleg elég sokan kiakadnának. Gondolom, már a 12 évesen is, és sokaknál kiverné a biztosítékot egy 10 éves is. Na és a 6? És a 4? A kétéves, a féléves, a négy hónapos? Meddig lesznek ezek a képek simán csak „cukik” és mikortól számítanak durva visszaélésnek a gyerek testével?

Mert én valahogy azt érzem, hogy már egészen picike korban is – és ezzel el is jutottam a harmadik, és talán legsúlyosabb érvig. Hogy mindegy, milyen kicsi, ez a test a gyerek teste, és neki van joga rendelkeznie fölötte. Hogy ő dönti el, kinek, mikor és mennyit mutat majd meg belőle, de ha kikerült a netre egy meztelen fotó, ezt a lehetőséget már örökre elvették tőle. És persze, hogy a gyerek majdani felnőtt-teste meg baba-teste nem ugyanolyan, de mégis csak ugyanaz, és ha most megkérdezném, hogy hányan vállalnák be, hogy körbeadnak magukról egy meztelen 6 hónapos képet a kollégáik között, akkor valószínűleg kevesen lennének, akiket egyáltalán nem zavarna a dolog.