A szépség nyilván relatív fogalom, és már csak emiatt sem lehet(ne) kizárólagos kategóriákat hozzárendelni: nem mondhatjuk, hogy a vékonyak, a molettek, a szőkék, a barnák, a magasak, az alacsonyak, a fiatalok vagy öregek szépek. (Nota bene: az öreg meg fiatal is elég relatív kategóriák, a 13 éves önmagam a mostani 30 évesről valószínűleg azt gondolja, hogy fél lábbal már a sírban van és semmi nem érdekli azon kívül, hogy elegendő rostot fogyasszon, közben a mostani énem egyáltalán nem érzi még öregnek magát, sőt. Bár azt belátja, hogy a rost tényleg fontos.)

Ugyanakkor relatív vagy sem, azt is be kell látnunk, hogy vannak általános, szinte közmegegyezésen alapuló fokmérők, ami alapján eldöntjük, hogy valaki szép-e vagy sem, és még ha mindenkinek más tetszik is, azért a többség abban egyetért, hogy mondjuk egy tetszőleges, kevésbé vonzó huszonévesnél – szándékosan nem mondok nevet, te is láttál már ronda 22 évest, képzeld most ide és ne személyeskedjünk – Elon Musk 70 éves anyja, Maye Musk csilliárdmillárdszor szebb nő. De attól, hogy a fiatal=szép és idős=csúnya elmélet gyorsan megcáfolható és nettó marhaság, még nem tehetünk úgy, mintha nem létezne.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Maye Musk (@mayemusk) által megosztott bejegyzés,

 

Hogy a fiatalságnak kultusza van, azt valószínűleg senki nem vonja kétségbe, aki olvasott mostanában újságot, bekapcsolta a tévét vagy akár csak látott egy álláshirdetést. Az arckrémek fiatalabb bőrt, az edzőtermek fiatal testet, a fejvadász cégek fiatalos csapatot ígérnek.

A fiatal szót már egy jó ideje mintha a szép szinonimájaként használnánk, de ha kicsit mélyebbre ásol, láthatod, hogy ezekben a szólamokban a fiatal nem csak szebb, de egyeneseb jobb is. Valami olyan, ami kívánatos, boldog, örömteli, rugalmas, modern, míg a „kor" egyfajta Hétfejű Sárkányként jelenik meg ezekben a narratívákban, aminek egyik feje ráncokat, a másik petyhüdtséget, a harmadik rossz szexet jelent, a negyedik pedig azt, hogy nem érted, hogy működik a legújabb közösségi oldal, ami már három perce letölthető iOs-ra és Androidra is.

A fiatalság iránti mánia nem új keletű, a hamvas, ártatlan és szűzies fiatal lány képe mindig is irodalmi toposz volt, és bár az idős bölcsek is gyakori szereplői a régi történeteknek, ők többnyire férfiak, és még ők is csak az eszük, tapasztalatuk, tekintélyük miatt szerepelnek a mesében, nem azért, mert dögösen áll nekik az őszülő szakáll. Van valami a fiatalságban, amit vonzónak találunk.

Paolo Sorrentino filmdrámájában, az Ifjúságban is egy gyönyörű, szoborszépségű ifjú színésznő testesíti meg mindazt, ami a nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred, valamint a szakmából kiöregedő forgatókönyv-író barátja, Mick számára lassan végérvényesen a múltba vész: a fiatalságot.

 

De persze Sorrentino nem azért lett Oscar-díjas író-rendező, hogy közhelyeket puffogtasson. Bár gátlástalanul – ugyanakkor a tőle megszokott esztétikai érzékkel, értsd: olyan gyönyörűen, hogy besírsz – használja Madalina Ghenea román modell tökéletesen barackformájú fenekének és a szanatórium vizében ázó, enyhülést kereső, fáradt és petyhüdt testeknek a kontrasztját, azért érezzük, hogy van itt még valami más is.

Bármennyire úgy tűnhet is elsőre, a fájdalmat nem a testi változások miatt érzik itt a szereplők, hanem egyszerűen azért, mert a kor elvesz tőlük valami mást: a lehetőséget. Azt pedig, hogy nincs több új szerelem, nincs több átütő szakmai siker, nincs több forradalom és nincs több szombat reggelig tartó éjszaka, még akkor is nagyon nehéz belátni, ha történetesen az ember világhírű zeneszerző, és mindent elért az életben, amit mi, emberek a siker mércéjén bejelöltünk, mint kritikai pontot.

És itt van az a bizonyos kutya – aki nyilván az öregségbe halt bele – elásva!

„Jó neked, még fiatal vagy!” – mondta mindig a nagyapám, én meg magamban azt gondoltam, hogy na persze, az idő mindent megszépít, és hetvenen túl biztos vonzónak tűnik, hogy még szemüveg nélkül olvasok, de innen nézve meg a kifizetett kertes ház, az iroda helyett a kertben bóklászással töltött délelőttök meg maga a tudat tűnik vonzónak, hogy az ember elért a pontra, amikor már megállapíthatja, hogy olyan nagyon nem cseszett el semmit az életben, és most már elég jók a kilátások arra, hogy ez így is marad. Csakhogy a 21. századot nem arra találták ki, hogy kényelmesen hátradőljünk, és elégedetten szemléljük, amit elértünk.

Röhejes közhely, de a világ annyira felgyorsult, hogy egyszerűen nem lehet lépést tartani vele. Megmosolygom az anyukámat, amikor kétségbeesetten adja a kezembe a telefonját, mert véletlenül „rányomott valamire a Facebookon”, közben 30 éves vagyok, egész életemben az online médiában dolgoztam, linkelek, hashtagelek, HTML-kódokba nyúlok és a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogy mi a jó nyavalya történik a közösségi oldalakon, amiket a 15 éves unokahúgom használ.

És ez a marha ijesztő.

Mert nem az öregedéstől félsz, és talán még csak nem is a haláltól, hanem attól, hogy többé nem a tiéd a főszerep.

Hogy nem tudod, mi történik körülötted, hogy te leszel az, akin a többiek mosolyognak, mikor nem talál valamit az okostelefonján, hogy olyan trendek jönnek, amiket nem értesz és hogy hiába nem tetszik valami neked, senkit nem érdekel a véleményed, gondolhatsz te bármit a milliókat kereső youtuberekről, mert többé nem te vagy a megcélzott fogyasztó.

Na ez tényleg ijesztő gondolat, olyan, amitől az ember minimum két hétre magába fordul, üveges tekintettel nézeget ki az ablakon, napokon keresztül csak mélabúsan kavargatja a reggeli zabkásáját és a végén arra jut, hogy ezt egyszerűen nem lehet elviselni, de mivel nem is tud ellene tenni semmit, felveszi hát a harcot inkább a szarkalábak meg a megereszkedett toka ellen, mert azok legalább jól behatárolható ellenségek, akiknek a leküzdésére egy egész iparág kínál arzenált. Mert az egyetlen esélyünk arra, hogy még labdába rúghassunk, ha fiatalok maradunk, vagy legalábbis mindent megteszünk, hogy annak látsszunk.

És a kör ezzel be is zárult.

A játék végével szembenézni ijesztő gondolat, ezért krémekkel, kezelésekkel és örök életet ígérő omega-vízzel kergetjük a fiatalságot, mert a ránctalan bőrt, a feszes combokat, a dús hajat és a tökéletes anyagcserét hallgatólagosan összekötöttük azzal, hogy valaki még játékban van, bár tudod te is, tudom én is, hogy ez a gondolat azért meglehetősen sántít.

De akkor mit lehet tenni ellene? Jó kérdés, ahogyan az is, hogy egyáltalán tudsz-e valamit tenni ellene, mert bár szerencsére egyre többen gondolják úgy a szépségiparban is, hogy egy természetesen, de szépen öregedő bőr sokkal esztétikusabb látvány, mintha valakit önnön Tussaud-szobrává műtenének, a trendek azért valószínűleg még jó ideig nem változnak. (Akkor ki venné meg a ránctalanító csiganyálat, ugyebár?)

Míg számos filozófiai irányzat fejtegeti azt, hogy az elmúlás az egyetlen dolog, ami súlyt ad az életnek, hiszen anélkül minden mindegy lenne, Mark Manson egy friss best sellerben, a A „Lesz*rom” rafinált művészetében azt fejtegeti, hogy a dolog fordítva is működik: az elmúlás az, ami miatt éppen minden mindegy lesz, és szerinte ez egy egészen felszabadító gondolat.

Nem kell minden piszlicsáré dologra rágörcsölni, nem kell minden ráncon befeszülni, mert teljesen mindegy, mit csinálsz vagy mit nem csinálsz, egyszer úgyis vége lesz. Tudjuk, hogy mi a játék vége. Nincsen nagyobb tét, ezért nincs okod ne élvezni minden percét. És főleg nincs értelme a kozmetikai ipar Don Quijote-jaként szélmalomharcot vívni egy mimikai ránccal csak azért, hogy ne kelljen szembenézni egy nagyobb félelmeddel, mert közben egy csomó más, sokkal fontosabb dolog meg elmegy melletted, és eltelik a játékidő.