Jobbra húzom, bejössz - a legyező volt a 19. század Tindere

Előre leszögezném, bár vannak történészek, akik cáfolják a legyezőnyelv létezését, és a rokokó korszak utólagos romantizálásának tudják be, több írásos műben is tényszerűen beszélnek róla.

Joseph Addison, az 1711-ben indított The Spectator című híres angol napilap kiadója és újságírója például azt mondta, hogy „ a nőknek, ahogyan a férfiaké a kard, a legyezőjük a fegyverük, és olykor bizony többet elérnek vele.” 

A brit újságíró állítólag arról volt ismert, hogy meg tudta állapítani a legyezőt használó kisasszonyok érzéseit.

A legyezőnyelvet a 18. század rokokó hölgyei használták legszofisztikáltabban szerelmi üzenetek kommunikálására. Ekkor a félrelépéssel elég elnézőek voltak az arisztokrácia  – különösen a francia arisztokrácia – köreiben, szinte az udvari élet mindennapjaihoz tartozott. Más jelzéseket is alkalmaztak, például az is beszédes volt, hogy a virág hova van tűzve a ruhán. Nem volt szükség rá, hogy ezek titkos üzenetek legyenek, gyakorlatilag nyíltan flörtöltek –mondta dr Szatmári Judit Anna, a Kiscelli Múzeum gyűjteményvezetője, muzeológusa.

„Titkos” nyelv egy prűd világban

A századfordulón jelent meg Mehner Vilmos Legujabb és legteljesebb legyező-, bélyeg-, keztyű, zsebkendő- és szinnyelv című könyve, melyben részletesen elemzi és magyarázza a legyezőnyelvet. Mehner azt írta, „alig van könnyebb módszer az érzelmeket titkon, mások előtt észrevétlenül kifejezni, mint éppen a legyező különféle mozdulatai által". 

És valószínűleg igaza volt, ebben az időben ugyanis nem beszélhetett bárki bármikor bárhol bárkivel. Nemhogy nem bökhették meg egymást Facebookon, vehették fel messengeren, követhették be Instán vagy szólíthatták le egy buliban, könyvtárban, kávézóban, utcán, még a levelezés is tilos volt.

A 19. században sokat szigorodtak az erkölcsök, és a jól nevelt fiatal lányok számára tiltották a kommunikációt a fiatalemberekkel. A házasságig alig-alig lehettek egyedül, és levelezni is csak az eljegyzés után volt szabad. A legyező így a szabályok kijátszásának eszköze lehetett, amivel tudtára lehetett adni az udvarlónak néhány információt, a lány igazi érzelmeit – mondja a szakértő.

A flörtölés, kokettálás eszköze

A hajadonokat mindenhova, például korzózni, bálokra, különböző eseményekre, az idősebb nők, az úgynevezett gardedámok kísérték, nehogy eltévelyedjenek, szégyent hozzanak magukra. A leleményesség viszont nem ismert határokat, és a legyező hamar a szerelem szolgálatába állt. A mozdulatokat mindkét nemnek ismernie kellett, hisz nem volt elég leadni a jeleket, azt fogni is kellett. A legyezőnyelvet ekkor tánciskolákban tanították egy német divattörténet lexikon, a Reclams Mode- und Kostümlexikon szerint. 

Mehner Vilmos könyvében 85 különböző legyezőmozdulat jelentését írja le.  A könyvből szó szerint idézek, de ma is érthető a megfogalmazás, még ha a helyesírási szabályaink azóta változtak is. És tényleg olyan, mint a Tinder: a jobbra húzás az igen, a balra húzás a nem - zseniális!

Már az ókortól használták

A legyező történelme egyébként egészen az ókorig nyúlik vissza. Perzsa és egyiptomi festményeken is láthatjuk, ezek főleg tollból készültek és a hűsítés mellett leginkább a rovarok, legyek elkergetésére szolgáltak. A flabellum, mely pávatollakból készült, a II. Vatikáni zsinatig pápai szimbólum volt. Középkori ábrázolásokon a betegek fölé tartották a legyezőket, a babona szerint elhessegette a betegséget. Ezek még főképp merev, leginkább kör vagy pálma alakú, madártollakból készült eszközök voltak.

A ma is ismert összecsukható fajtát a Távol-Keleten álmodták meg. Két legenda is fűződik hozzá. A japánok szerint az ő összecsukható legyezőjüket a denevér szárnya ihlette, míg a kínaiak szerint egy nagyhatalmú mandarin leány egy lampionfesztiválon elkezdte magát maszkjával hűsíteni és így találták fel. Mások arra esküsznek, hogy Koreában született az összecsukható verzió.

A 16. századtól kezdve használják egyre gyakrabban divatkiegészítőként a legyezőt. A század több szempontból is változást hoz: egyrészt a földrajzi felfedezéseknek köszönhetően bekerülnek az európai uralkodói udvarokba gyarmatokról, távoli vidékekről származó különleges madarak tollai, amelyekből szívesen készítettek tollas legyezőket. A másik, hogy a 16. század első harmadában megindul a varrott és vert csipke készítése is, aminek szintén a legyező az egyik látványos felhasználási módja – mondta a muzeológus.

A jómód és luxus szimbóluma

A 16. században már a legyezőszárak készítéséhez nemes fát, gyöngyházat, teknőspáncélt vagy elefántcsontot használtak, a rájuk feszített anyag pedig lehetett pergamen, selyem vagy csipke, nagyritkán azonban még meg nem született kiskecskék finom bőréből, kappan- vagy hattyúbőrből is készültek. 

Az olaszok, a spanyolok, a portugálok és a franciák is elképesztő remekműveket készítettek. A díszítésnek semmi nem szabott határt: sokszor drágakövek csillogtak rajtuk és egy-egy festménynek beillő műalkotás is megjelent rajtuk. Minőségi legyezőkészítéssel híres ékszerészek is foglalkoztak. A Fabergé ház is alkotott legyezőket, az előkelők gyakran vásároltak tőlük. 1912-ben például Alexandra brit királyné a menyének rendelt egy gyönyörű példányt karácsonyra. Madame Pompadournak pedig állítólag volt egy olyan legyezője, amelyet kilenc évig csináltak, és mai ára kb. 8,5 millió forint lenne. Lapjai papírból készültek, amit aprólékos munkával úgy lyukasztgattak ki, mintha csipke lenne.* 

Később praktikus dolgokra is használták a legyező mintáit, például hátoldalukra pont a legyezőnyelv 1-1 mozdulatát írták fel, így puskaként is szolgált, sőt olyan is akadt, aki erre jegyzetelte, kinek ígért táncot. „A 19. század utolsó harmadában, végén az ünnepelt színésznők legyezőit gyakran aláírták a hódolók, vagy a bohém színésztársulatok tagjai”– mondta a muzeológus.

Újra divatba jöhet?

Az első világháborúval a dolgozó nő kezét lefoglalta a munka, a háborúban lévő férfiak feladatait átvéve pedig ideje sem nagyon volt bálokra, társasági életre. A modern nő imidzsébe már amúgy sem nagyon fért bele a legyezőrebegtetés, így a titkos nyelv és a legyezők is innentől kezdve megmaradtak a múzeumoknak, kiállításoknak. A Kiscelli Múzeum textilgyűjteménye például számos különleges alapanyagú és formájú darabot őriz. 

Manapság a szórakozóhelyeken a világító karkötők dívnak, több bulit is rendeznek, ahol ilyeneket osztogatnak. Aki zöldet kér, azt jelzi, ő ma ismerkedni érkezett. 2011-ben pedig a Louis Vuitton márka modelljei a tavaszi-nyári kollekció bemutatásakor elképesztő legyező csodákkal vonultak a kifutókon. Vajon visszajöhet a divatba és csapjuk vele újra a szelet? Én nagyon csípném, főleg nyáron!

Felhasznált irodalom: 
Mehner Vilmos: Legujabb és legteljesebb legyező-, bélyeg-, keztyű, zsebkendő- és szinnyelv
Ingrid Loschek: Reclams Mode- und Kostümlexikon
*A Trendmanó blogról származik az információ