Emlékszem egy sajtóútra, ahová két fiatalabb és egy idősebb kollégával mentem. A ’60-as években született újságíró először csak mosolyogva nézte, ahogy a kisbuszba szállva minden egyes helyszín után lázasan kezdünk képeket szerkeszteni, majd azokat a közösségi felületekre posztolni, egy idő után pedig nem tudta megállni, és el is engedett néhány epés megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy mi vagyunk a korosztály, akinek a kezéhez van nőve a telefonja. Ő aztán soha nem lenne képes ilyen értelmetlen dolgokra pazarolni az idejét, mint egy Instagram-poszt.

Erre persze mindhárman felnéztünk a telefonunkból, és egy rövid beszélgetés után arra jutottunk: örüljön neki, hogy ezt megengedheti magának. Mert mi, tetszik vagy sem, de egyszerűen nem tűnhetünk el a digitális térképről.

Az én generációmban ugyanis nem jelen lenni a social felületeken olyan, mint be sem küldeni az önéletrajzodat egy állásra: a legtöbben nem tehetjük meg, hogy ne legyünk jelen. Persze, mondhatod, hogy mi intéztük így, hogy mi ébresztettük fel a szörnyet, mi hizlaltuk fel lájkokkal meg hashtagekkel, de a helyzet az, hogy most már itt van, és bekebelezi a mindennapjainkat. Online építünk kapcsolatokat, itt keresünk állást és még a munkahelyi kommunikáció egy jelentős részét is itt intézzük. Van, aki egyenesen karriert csinált abból, hogy az Instára vagy a YouTube-re „posztolgat”. 

Ezt azért tettem idézőjelbe, mert mindegy, hogy a végeredményt ki mennyire találja értékesnek és építőnek, a tartalom-előállítás mögött iszonyatos munka és időráfordítás van, azt nem csak úgy két perc alatt összedobja az ember, ha komolyabb követőtábort akar elérni.

De még ha nem is influenszerkedünk vagy social marketinggel foglalkozunk, a közösségi oldalak akkor is meghatározzák a karrierünk alakulását – lásd a fentebb említett kapcsolatépítést, és az eltagadhatatlan tényt, hogy ma egy állásinterjú előtt valószínűleg legalább annyi időt töltenek a közösségi oldalaid átbogarászásával, mint az önéletrajzod olvasgatásával, ha nem többet.

És miközben tudják ők is, én is meg te is, hogy az itt felépített kép nagy része illúzió, mégis levonják belőle a következtetést: mennyire vagy érdekes ember? Milyen gyakran jársz el? Vannak barátaid? Hasznosan töltöd a szabadidődet? Olyan ember vagy, akivel jó lenne együtt dolgozni? És mindezt az előtt, hogy egyáltalán beléptél volna az ajtón.

Aki pedig olyan pályán mozog, ahol esetleg tényleg nem számítana, hogy mit posztol a közösségi médiába (van még egyáltalán ilyen, ahol tényleg, TÉNYLEG nem számít?), annak is szembe kell néznie az elképesztő mértékű elvárásokkal minden egyes alkalommal, amikor feloldja a telefon kijelzőjén a zárat.

És most nem csak arra gondolok, hogy az Instán látszólag mindenkinek tökéletes a sminkje és laposabb a hasa, mint nekem.

A Deloiette 2019-es tanulmánya szerint az ezredfordulós és Z generáció semmivel sem kevésbé motivált, mint a korábbi generációk, sőt kimondottan szenvedélyesek vagyunk bizonyos kérdésekben és vágyunk a sikerre, mégis sokkal pesszimistábban látjuk a jövőnket, mint korábban bármelyik nemzedék. Ennek oka pedig az lehet, hogy a közösségi médiának köszönhetően egészen más fogalmaink lettek arról, mi is számít sikernek.

Míg a szüleink idejében sikeres ember volt, aki saját házat vett, családot alapított és stabil állásba járt, ma lehetőségek milliói ömlenek az arcunkba, és óhatatlanul is ezekhez mérjük magunkat. Hirtelen láthatóvá vált, hogy mit eszik reggelire a gimis évfolyamtársunk, akiből modell lett New Yorkban, hogy mekkora kandallója van influenszernek a világ gazdagabbik felén, hogy hogy néz ki egy kórházi ágy Belgiumban vagy milyen ruhák lógnak egy milliomos szekrényében.

Ha pedig mindez nem lenne elég, ott van az érzés, hogy mindenki éppen valami rendkívül hasznosat, produktívat vagy kreatívat csinál, míg mi csak a kijelzőt tapogatjuk:

az Instagram szerint az ilyen-olyan lezárások óta például a világban mindenki banánkenyeret süt, már több mint 1,7 millió fotót töltöttek fel ezzel a hashtaggel.

Én meg lehet, hogy már sütőbe dugtam volna a fejemet, ha Kriszti, vagyis @lusta_lany posztjából nem tudnám, hogy azért mégsem én vagyok az egyetlen anya, aki néhanap a Mekiből főz ebédet a gyereknek. 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

lusta_lány (@lusta_lany) által megosztott bejegyzés,

Komolyra fordítva a szót, a közösségi média persze nem csak szorongást, de rengeteg jót is hozott a világba: segített már forradalmakat, hangot adott olyanoknak, akiket elhallgattatni próbáltak, és vitathatatlanul fontos szerepet játszott egyes mozgalmak szélesebb körben való elterjedésében, mint például a #MeToo vagy a #BlackLivesMatter.

A rettegett FOMO, vagyis fear of missing out, a félelem, hogy lemaradunk, kimaradunk, ezekben az esetekben végül is ösztönzőleg hat: arra sarkall, hogy tartsunk önvizsgálatot, mert a világ előre halad, és nekünk is a fejlődés részévé kell válnunk.

Felmerül persze a kérdés, hogy egy dühös poszt vagy egy bátor állásfoglalás tényleg elegendő-e a világ megváltásához, vagy ez is csak a nagy illúzió része? Vajon a közösségi médiával tényleg részévé váltunk egy közösségnek, vagy éppen miatta érezzük azt, hogy mi mindig kimaradunk?

Lehet, hogy mi mind a nagy kísérlet részei vagyunk, és a válaszokat már csak a következő generáció fogja megtalálni.