Bár napjainkban nincs rengeteg olyan magyar iskola, ahol kötelező lenne bármilyen formában az egyenruha, azért ha magániskolákról, vagy egyedi felfogású sulikról van szó, még mindig bele lehet futni abba a problematikába, hogy a gyerek intőt visz haza, mert nem vette fel az adott kötelező ruhadarabot. Én jó diák módjára végigszenvedtem a négy évemet köpenyben, de kicsit sem élveztem, és nemcsak azért, mert kényelmetlen és csúnya volt, hanem azért is, mert egész egyszerűen semmi értelmét nem láttam a dolognak.

Még 1998-ban, Ausztráliában robbant ki az első nagy iskolai egyenruha-vita, ami egy diáksrácot színes zoknija miatt vontak felelősségre. Végül a fiúnak adtak igazat, hiszen az egyenruháját egyébként is hordta, csak fel akarta dobni színes zoknikkal. Itt vált igazán ketté az egyenruhapártiak és az egyenruhaellenesek tábora. Az egyenruhát szükségesnek tartók már akkor öt fő érvet sorakoztattak fel a kötelező iskolai zubbony mellett – azokat az érveket, amelyeket a mai napig hangoztat ez a tábor.

Ezek pedig nem mások, mint a biztonság, a büszkeség, az egyenlőség, a kényelem és a felkészítés. 

Biztonság alatt azt értik, hogy ha egy oktatási intézmény minden egyes tanulója ugyanabban a ruhában feszít, akkor felismerhető lesz a “behatoló”, az a diák, aki nem oda tartozik. Ez persze logikus gondolat, de valljuk be: ha valaki be akar jutni egy iskolába, akkor bejut. Szerez egy egyenruhát, és besétál. Szóval szerintem már itt megbukik a dolog, a biztonságérzetet nem hiszem, hogy ruhával kellene megadni a diákoknak. A második érv a büszkeség - ez már persze egyéni dolog.

Elképzelhető, hogy egy fiatal diák büszkén sétál ki a szoknyájában, mert őt felvették az adott gimnáziumba, de azért annak is van esélye, hogy az illető imád nadrágot hordani (mondjuk olyan, mint én). És gyűlöli, hogy minden egyes nap szoknyát kell húznia. Nálunk csak köpeny volt ugyan, de egyszerűen rühelltem. Eszembe sem jutott büszkének lenni rá - mármint a köpenyre. Persze örültem, hogy bejutottam abba a suliba, de ha valaki kérdezte, elmondtam, hogy oda járok, és nem a matyóhímzéses mellényemre mutogattam azt éreztetve, hogy menő vagyok.

És akkor jöhet a talán legerősebb érv az egyenruha mellett: az egyenlőség. Ez nyilván arról szól, hogy azok a diákok, akik nem engedhetik meg maguknak a drága és csilivili cuccokat, ne érezzék magukat kilógónak, cikinek, és semmi esetre se eshessenek bántalmazott, gúnyolt szerepbe.

Hiszen az egyenruhában mindenki egyenlő.

Én nem olyan rég voltam ebben a korban, és ha valamit kijelenthetek, akkor az az, hogy az iskolai bántalmazások legnagyobb része egyáltalán nem az öltözködés miatt alakul ki. Sőt, még az se volt téma a gimiben soha, hogy ki járt drága és emblémás cuccokban a mellénye alatt, és ki öltözött a kínaiból. Tök más dolgokon mentek a balhék. Egyébként pedig miért kéne a diákoknak ugyanolyannak lenniük? A való életben sem lesznek azok, soha - legalább a suliban lehet gyakorolni, hogy mi a sok, és mi az, ami még belefér ruházkodás terén. Szerintem valahol ezt is meg kell tanulni.

A kényelmi szempontokat sem tudnám nagyon alátámasztani. Persze, gyorsabb a reggeli öltözködés, ha minden nap ugyanazt hordja szerencsétlen gyerek, de sótlanabb is, legalábbis nekem mindenképpen az lenne, és szerintem nem vagyok egyedül ezzel. Vannak srácok, akik már tízévesen divatbloggereket megszégyenítően király stílusérzékkel öltöznek fel reggel. Meg nyilván olyanok is vannak, akik maradnak a zokni-szandál kombónál.

De ha az egyiküknek kifejezetten élvezetes a reggeli öltözködés, a másik pedig megoldja minden nap ugyanazzal, akkor minek az uniformizálás?

És akkor jöhet az utolsó érv: a felkészítés a nagybetűs életre. Talán vannak, akik azzal nyugtatják magukat, miközben a gyereküket egyengöncbe gyömöszölik reggelente, hogy “majd így megtanulja, mi a rend”, meg “legalább felkészül a vállalati életre”. Persze nem mozgok minden nap multicégek tárgyalóiban, de azt azért tudom, hogy még egy komoly munkahelyen is megengedett a változatos öltözködés. Nyilván, hiszen szabad emberek vagyunk, szabad és nagyon is eltérő ízléssel. Arról nem is beszélve, ha például a gyereknek esze ágában sincs ebben a szektorban elhelyezkedni, hanem mondjuk festő vagy zenész, esetleg stylist szeretne lenni. Akkor is nyomjuk el a kreativitását egyenruhával?

Oké, azt persze nem kell hagyni, hogy szárnyasbetét méretű miniszoknyában menjen egy lány fizikaórára, vagy hogy válogatott káromkodásokat hordjon a pólóján (mondjuk az is megér egy külön értekezést, hogy hol a határ ebben az esetben).

Viszont a minden egyes nap ugyanúgy kinéző egyenruhát nekem eszem ágában sem lenne ráaggatni a savanyú arcot vágó gyerekemre. Mert én is ilyen helyzetben voltam.

Jó, én legalább öltözködhettem színesen a köpeny alatt, de a kötelező papucshordástól és a semmihez sem passzoló, félig műanyagból készült mellénytől teljesen kivoltam, szerintem jogosan. Mert az égvilágon semmi értelme nem volt, ráadásul vihettem haza hetente kimosni, ha pedig hétfő reggel szétszórtan elfelejtettem visszavinni a suliba, kaptam egy szidást és egy irtó büdös darabot a szertárból. Régi szép idők!

Persze létezhet olyan helyzet, amelyben szeretik a diákok az egyenruhát és a felsorolt érvek valóban érvényesülnek (például egy kulturálisan teljesen más beállítottságú országban, mondjuk Japánban), de minden köpenyes-papucsos, nagyon magyar múltbéli emlékemmel a hátam mögött kérdezem: nem az lenne a cél, hogy a gyerek imádja a tanárait és a sulit, és inkább emiatt büszke arra, hogy hova jár?