Tényleg igaz lehet, hogy mindenkinek van egy ismerőse, aki ajándékozásból analfabéta. Nekem sem kellett messzire mennem a történetekhez, kincseket találtam már a szerkesztőségen belül, családi és baráti körben, nem beszélve a saját kedvenc meglepetéseimről.

Kittinek például a saját nagyijától olyan ajándékokat kapnia, amikre a mai napig nem szívesen emlékszik vissza.

Én kiskoromban dundi voltam. Nagyon. A nővérem sokkal vékonyabb volt nálam. A nagymamám imádott nekünk egyforma ruhákat venni, és kábé tíz-tizenkét éves lehettem, amikor karácsonyra ugyanolyan pizsamaszettet kaptunk: a nővérem M-eset, én XL-eset. Maximum L-eset kellett volna kapnom, és teljesen kiborultam. Ráadásul mivel érzékeltem, hogy a nagyim csak jót akart, még mosolyogtam is hozzá, de azért nem volt könnyű. Ez annyira rossz élmény volt, hogy még most is kiborulok, ha ahhoz hasonló pizsamanadrágot látok bárhol. Anyukák, nagymamák, ha nem vagytok biztosak a méretben, inkább vegyetek plüssjátékot vagy hajgumit!

Lilunak is sikerült már olyan ajándékot kapnia, ami semmikképpen sem nevezhető önbizalom-növelőnek.

Az egyik barátomtól egyszer egy kézisúlyzó-szettet kaptam. Úgy gondolta, hogy ez a legcukibb módja, hogy tudassa velem, van rajtam pár kiló felesleg és jó lenne, ha kicsit formásodnék. Tökre szerettem volna hozzávágni, de olyan rég nem sportoltam, hogy nem is tudtam volna őket megemelni. 

Az egyik jó barátnőmet, Juditot az anyósa bombázta régen érdekességekkel.

Nem is tudom, melyik ajándékot említsem. Azt, mikor beszerezte nekem az antikváriumból az Illik tudni: A kulturált viselkedés szabályai kézikönyvet, vagy mikor kaptam tőle egy takarót, aminek nem tetszett a színe. A takaróval nem volt baj, csak szerettem volna egy másik színt is belőle, úgyhogy megkérdeztem, hol vette. Mikor elmentem az üzletbe, kiderült, hogy legalább 3 éve nincs is forgalomban az a bizonyos takaró...Bízom benne, hogy legalább kimosta, mielőtt megkaptam. 

Természetesen nem csak mások kudarcba fulladt ajándékbontásain szórakozok jókat, én is kaptam már olyasmiket, amikhez viszonylag nehezen sikerült mosolyogva hangos köszönömöt mellékelnem.

Nem egyszer hozott a Jézuska úgy ruhát, hogy az anyukám csillogó szemmel mondta, hogy ne zavarjon, hogy M-es van írva a nadrágra, annál nagyobb, higgyem el, jó lesz (XL-es cuccokat hordtam, amit százszor mondtam már neki). Elhittem, felvettem, combközépig fel is tudtam küzdeni, könnyes szemmel levettem, és még mindig összegyűrve porosodik a szekrényemben. Ugyanígy kaptam már kávékat egy barátomtól, mert tudja, hogy mekkora kávé-fan vagyok, aki mindig hangoztatja, hogy reggel a koffein adagja nélkül nem kezdődhet nap. Az öt csomagból mind koffeinmentes volt. Egyszer pedig egy enciklopédiát találtam a fa alatt, a Dél-Amerikai nyílméregbékákról. Olaszul. Amit sose tanultam. 

És, tudod mit? Ez az ajándék azóta a könyvespolcomon, szemmagasságban van, hogy jól lássam. Mert a nagypapámtól kaptam, aki azóta nincs velünk és minden karácsonykor eszembe jut, hogy de jó lenne még tőle hasonlóan haszontalan cuccokat kapni...Szóval, ha ajándékbontásnál felidegesít, hogy fürdőgolyót kapsz, miközben nincs is kádad, vagy hajgumit, bár évek óta tüsi hajad van, ne arra gondolj, hogy mi nem jó, hanem arra, hogy kik vesznek körül. Végül is felnőttként a karácsonyban már ez a lényeg, nem az ajándék, nem igaz?