Emlékszem még a „kiscsikó” éveimre: 15 voltam, és elengedtek az első szilveszteri bulimra. Ganxsta Zolee-koncertre mentünk a barátokkal, mert hát aki sokáig kimaradhat, annak az a minimum, hogy olyan helyre megy, ahol üvöltheti a szókimondó szövegeket, és nagyon felnőttnek érezheti magát. Olyan menőnek éreztem magam, mint egy Puff Daddy-videóklip statisztája, már csak a gyémántberakásos fogszabályzó hiányzott.

Telt az idő, én pedig becsülettel mentem bulikázni minden évben, elmaradhatatlan partikellékeim voltak a csillámporok, fekete szemfestékek, flitteres felsők. Mindez tornacipővel megkoronázva - nem vettem fel magassarkút, hiába lett volna csinibb az összhatás, mert abban úgy néztem ki, mint mikor Bambi járni tanul.

Teltek a szilveszterek, míg nem egyszer csak suttogva bevallottam magamnak, hogy nekem ehhez már nincs kedvem.

Unom a kötelező bulizást, nincs kedvem úgy tenni, mintha életem legnagyobb partija lenne, miközben azon kattogok, hogy mi lesz a gyilkos sorsa az ágyam mellett heverő könyvemben. A helyzet az, hogy van egy átmeneti időszak onnantól kezdve, hogy nagyon vágysz a szilveszteri partizásra egészen addig, hogy végre felvállalod: neked ezzel már tele van a hócipőd, még akkor is, ha te leszel a haveri chatcsoport #buligyilkosa. A legnagyobb örömömre én viszont ezt már magam mögött hagytam.

Az utóbbi egy-két évben, ha bárki csillogó szemmel kérdezte, hogy hol fog érni a napfelkelte elsején, halál elégedetten tudtam mondani, hogy otthon, forralt borozva, netflixezve, arcmaszkkal a fejemen. Meg fogom adni a módját, lehet, hogy még egy hajpakolás és egy levendulás habfürdő is befigyel majd. Lehet, hogy azért is szállt meg a Szilveszteri Grincs, mert visszagondolva, ritkán sikerült úgy a szilveszter, mint amennyi energiát belefektettem, és mint ahogy elképzeltem pár nappal, héttel előtte. Utólag mosolyogva gondolok ezekre az estékre.

Arra, amikor a nagy buli előtt hetekkel megvettem a legdögösebb ruhát, hogy aztán a karácsonyi kajálások és punnyadások miatt ne férjek bele, helyette maradt a farmerem egy csillogós felsővel, mert hát ugye mégiscsak szilveszter, meg BÚÉK, meg partizás. Arra, amikor olyan éjszakáról álmodoztunk, amiket a Nagy Gatsby is megirigyelne, de helyette mindig sikerült kikötni egy házibuliban, ahol csak a teraszon gyújthattunk rá, és a háttérben az MTV vagy a Fashion TV ment.

Arra, hogy nagyon eltökélten fogadtam meg újra és újra, hogy miken szeretnék változtatni, hogy már februárra emlékezni se emlékezzek rájuk, és hogy meggyőztem magam: anno csak a pezsgő beszélt belőlem, és végül is minden jó úgy, ahogy van. 

Arra, hogy túl hideg volt kint, hogy a szabadban nézzük a tűzijátékot, de a tévében az alatta szóló Himnusztól jól beálmosodtunk. Arra, amikor megvettük a közértben a drágább pezsgőt, de olyan sokan voltunk a lakásban, hogy volt, akinek az éjféli koccintásra már csak kávés bögrébe tudtuk tölteni. Istenem, de jó ezekre visszagondolni!

Ma este majd előveszem az albumomat és végignézem a képeket utána pedig pizsamában, a takaró alól, egy jó könyvvel az ölemben kívánok boldog új évet mindenkinek.