Tudom én, hogy ezzel a nézetemmel nem leszek túl népszerű. Mégis, milyen szülő az, aki engedi, hogy a gyereke megsértse a nagymamát, a messziről jött nagybácsit vagy a második ágról származó unokatesót? Aki akkor sem akad ki, ha a saját kislánya neki sem akar puszit vagy ölelést adni, és amire ilyenkor azt tudom válaszolni, hogy „nem baj, ahogy érzed, én így is, úgy is szeretlek.”

Pedig tudom én is, hogy nincs finomabb dolog egy kisgyerek puszijánál és ölelésénél. Nem lehet belőle eleget kapni. És azt is tudom, hogy rossz, mikor bármi miatt megvonja tőlem. (Kellett nekem megtiltanom, hogy télen rózsaszín strandpapucsban mehessen oviba.)

És nem is vagyok egy szívtelen szörny, a lelkem mélyén még szurkolok is érte, hogy a nagyszülőknek - akikről tudom, hogy mennyit számít nekik - ugyanúgy kijárjon a világ összes nyálas babapuszija.

Mindenkinek jó érzés, mikor a lányom szaladva ugrik a nyakukba és imádja őket. De előfordul, hogy ehhez neki idő kell. Karácsony környékén, mikor gyakran olyan rokonok is leülnek egy asztalhoz (nagyon helyesen) akik az év nagy részében nem látják egymást. Lehet, hogy nekem András 30 éve az unokatesóm, és együtt bandáztunk nyaranta a Balatonon, de ezek az én emlékeim és kötődésem. A lányomnak ezek nem mondanak semmit.

Érzéketlennek hangozhat, de neki András egy idegen. Akivel udvariasnak kell lenni. Mikor sokan meghallják, hogy a férjemmel úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk a hátánál fogva lökdösni a gyereket, sem könyörögni, hogy pusziljon vagy öleljen meg valakit, akkor azt szoktuk megkapni, hogy mi ráhagyjuk, hogy ne tanuljon illedelmességet. Én nem így gondolom.

Mert akkor igenis rászólnék, ha szóvá akarná tenni, hogy a nagyi pulcsija csúnya vagy, hogy András furán nevet. Annak a szabadsága, hogy mondhat nemet, sosem mosódhat össze azzal, hogy mondhat bántót is.

De bízom benne, hogy ezzel hozzájárulok, hogy később sem fogja érezni, hogy neki bármit meg kellene tennie, csak azért, mert „úgy illik”. Ugyanis szerintem nincs alsó korhatára annak, hogy megtanítsam neki: mondhat nemet, ha a testéről van szó. Mint, ahogy annak sincs, hogy az udvariasságnak, egy "köszönöm"-nek, egy hangosabb üdvözlésnek is mindig van helye.

Alkalmanként a kislányom és én eljárunk egy tanyára, ahol lehet állatokat simogatni és néha pónin lovagolni. A hely karbantartója egy kedves, 40 év körüli férfi. Mindig megengedi, hogy körbenézzünk, állatokat etessünk, beszélget velünk, magyaráz a lányomnak. De egyszer előfordult, hogy azt mondta, hogy, ha kap egy puszit, akkor mehet megsimogatni a nyuszikat vagy ülhet fel a pónira.

A lányom, aki aztán nem egy szégyenlős típus, belefúrta a fejét a lábamba, és suttogta nekem, hogy nem akarja. Én pedig letérdeltem hozzá, a szemébe néztem, és elmondtam, hogy nem is kell, mondja el szépen hangosan, hogy nem szeretne puszit adni, de köszönje meg, ha bemehet a nyuszikhoz. Így is tett, én meg rohadt büszke voltam rá, ahogy kifele menet hangosan szép napot kívánt és megköszönte, hogy ott lehetett.

És félreértés ne essék, tudom, hogy a pasi se akart rosszat. Nem is vele szemben volt rossz érzésem. Magammal szemben lett volna, ha elkezdem nyomasztani a lányom, hogy olyat tegyen, amit nem akar, jutalomért cserébe. (És nem, nem Mauglit nevelek, nem csinál mindig azt amit akar, de széles a határ egy „ülj az ölébe, míg lefényképezlek, különben szomorú lesz a plázás mikulás"  és a "nem mehetsz mezítláb az utcára télen" között)

Ezért van az, hogy nálunk, ha meglátja a nagypapát vagy nagymamát, köszönnie kell, de puszit adnia nem. Megköszönni az ajándékot kell, de pusziért cserébe ajándékot beígérni neki tilos. És a legtöbbször eltelik egy kis idő, és már ott is van a nagypapa ölében, és sztorizik neki - és mindenki boldog. Mert tudja, hogy így is szeretik, és tárt karokkal fogadják, amikor ő is készen áll. Remélem egy életre beleivódik, hogy az igazi szeretet ilyen.