Él bennem egy emlékkép gyerekkoromból: a nagyszüleim konyhájában, egy kis sámlin ülök, az ajtón belépő nagypapám rám mosolyog, szelíden megsimogatja a hajamat és a tűzhely mellett álló nagymamámhoz szól: „Most mondd meg, Mama, hát nem nekünk van a legeslegszebb unokánk?” „Mondjál még neki ilyeneket, aztán majd jó beképzelt lesz felnőtt korára, ha ennyit dicsérgeted!” – pirít rá a nagymamám, miközben fel sem néz a fazekaktól.

Eltelt vagy harminc év, és nem hiszem, hogy túl beképzelt lettem (legalábbis remélem, hogy nem lettem az), de vajon ehhez kellett az, hogy a nagypapa dicséretei után a nagymama mindig lerángasson a földre? Tényleg túl nagyra nő az egója azoknak a gyerekeknek, akiket sokat dicsérnek? Vajon az állandó pozitív megerősítés nebáncsvirágokká teszi a gyerekeket, akik aztán nem tudják majd feldolgozni, ha kiderül, hogy valamiben mégsem ők a legjobbak?

Egyáltalán: van szükség erre a folytonos visszacsatolásra, és tényleg mindig az egekbe kell magasztalni a gyereket, ha elvégez valamit, ami a dolga volt?

Vannak iskolák, amelyek szerint eleve nincs szükség például az első osztályosok jutalmazására, nem kell piros pont és csillagos matrica, mert a gyerekeket maga a tanulásélmény motiválja ebben a korban, nincs szükség az externalizációra, a gyereknek az lesz a jutalom, ha sikerül neki leírni egy számot vagy kiolvasni egy szót.

Molnár Kata pszichológus szerint azonban ez csak részben igaz:

Egy kisgyerek tényleg nagyon kitartó tud lenni, amikor a világ dolgainak felfedezéséről van szó. Egy totyogó képes negyvenszer is megpróbálkozni azzal, hogy kinyissa a konyhakredencet, és ha senki nem ül mellé, és mondja el, milyen bámulatosan kitartó, akkor is éppen olyan fáradhatatlanul fog próbálkozni ezzel. Ugyanakkor egy kisgyerek egyéb helyzetekben nagyon is keresheti a szülei elismerését: szüksége van a szerető figyelemre, a pozitív visszacsatolásra, a megerősítésre, hogy a szülei büszkék rá. Nagyon sok olyan felnőtt páciensem van, akikben a mai napig szörnyen fájdalmas űrként van jelen, hogy a szüleik nem, vagy csak alig dicsérték őket.

A testképünk alakításában, önmagunk elfogadásában is hatalmas szerepe van a dicséretnek, különösen lányoknál és különösen kamaszkorban, kiskamaszkorban nagyon fontos, hogy az apától vagy az apafigurától hallják, hogy mennyire gyönyörű a göndör hajuk, hogy csodásak a kék szemeik vagy milyen csinos, magas lánnyá nőttek.

A külsővel kapcsolatos megerősítés segíthet nem csak önmagunk elfogadásában, de abban is, hogy egyedi adottságainkat ne szabálytalanságoknak, hanem különlegességeknek lássuk - persze itt is át lehet esni a ló túlsó oldalára.

A BBC cikke szerint az imposztor szindróma, az a kényszeres gondolat, hogy a szakmai vagy magánéleti sikereink csak a véletlen eredményei, és bármikor lelepleződhetünk, sokkal gyakrabban érinti a nőket. A cikkben megszólaló klinikai pszichológus, Emily Hu azt mondja, hogy – több más dolog mellett – az is az oka, hogy a lányokat már gyerekkorban is többnyire a külsejükért dicsérjük, ezzel pedig elhitetjük velük, hogy ez az ő valódi értékük mércéje. Később aztán, amikor egy fiatal nőt felvesznek egy jó nevű egyetemre vagy előléptetnek a munkahelyén, elkezd szorongani, hogy vajon tényleg a képességei miatt jutott előre, vagy csak a főnöke látni akart egy csinos arcot maga mellett.

Molnár Kata szerint a kulcs itt is az egyensúly: szüksége van a gyereknek arra, hogy megerősítsük az önbizalmát a külsejét illetően, de legalább ilyen fontos, hogy a dicsérettel a kompetencia érzését növeljük – és itt történhet meg az, hogy dicsérünk, csak nem jól.

Az olyan dicséretek, mint az ‘ügyes vagy’ vagy ‘okos vagy’ egyrészt egy kisgyerek számára nem sokat mondanak, másrészt ezek olyan dolgok, amelyekre nem sok ráhatása van. Ennél sokkal fontosabb, hogy az erőfeszítéseit, a kitartását értékeljük. Azért dicsérjük meg, amiért energiát fektetett valamibe, ne azért, ami a végeredmény lett.

Po Bronson és Ashley Merryman tudományos újságírók 2009-es, az „Amit rosszul tudtunk a gyerekekről” című könyvében idéznek egy vizsgálatot, amiben gyerekek különböző, maguk által választott feladatokat oldhattak meg. A résztvevők egy csoportját a feladat elvégzése után dicsérték meg azzal, hogy nagyon okosak, amiért meg tudták oldani a problémát, a másik csoportban lévő gyerekeket pedig munka közben dicsérték a kitartásukért és az elmélyült munkájukért.

A kutatók azt vették észre, hogy az első csoportba tartozó gyerekek egy idő után egyre könnyebb és könnyebb feladatokat választottak, míg a másik csoportba tartozók bátrabban és maguktól fogtak hozzá nehezebb feladatok megoldásához is.

A gyerek tehát, akit az elért eredményeiért dicsérnek, biztosra fog menni, és nehezebben lép ki a komfortzónájából, hiszen ott nem kapja meg biztosan a jutalmat, nem is beszélve arról, hogy sokkal könnyebben görcsöl rá a teljesítményére: szorongani kezd, hiszen azt látja, hogy a szüleitől akkor kap megerősítést, amikor eredményeket ér el, amiből azt szűri le, hogy „akkor szeretnek, ha jól teljesítek”.

Ezzel szemben a befektetett energiáért dicsért gyerekek bátrabban próbálkoznak olyan feladatokkal is, amikről nem tudják biztosan, hogy képesek lesznek megoldani azokat: egyrészt tudják, hogy a próbálkozásukért, kitartásukért úgyis megkapják a dicséretet, másrészt ugyanezen okból sokkal könnyebben birkóznak meg a kudarc élményével is, amivel elkerülhetetlenül találkozni fognak az életben.

Amellett, hogy azt dicsérjük, ami ténylegesen a gyereken múlik, amin ő is tud dolgozni, a szakember szerint van még egy nagyon fontos dolog, amin sokszor félrecsúszik a gyerekek önbizalmának építése:

„Néhány generációval ez előtt, a szüleinket, nagyszüleinket már egészen kicsi korban befogták a házimunkára. Manapság ez elképzelhetetlen, egy mai szülő azt mondja, hogy a gyereknek nincs más dolga, mint hogy gyerek legyen, játsszon, legyen boldog. Ez teljesen rendben is van így, de közben lehet, hogy elkezdjük túlfélteni a gyerekeinket, akik sokkal többre képesek, mint azt gyakran gondolnánk róluk" - mondja Kata.

"A dicséret pedig üres szó marad, ha közben nem mutatjuk meg a gyereknek, hogy bízunk benne képesnek tartjuk a feladatai elvégzésére. Ez persze nem azt jelenti, hogy reggeltől estig dolgoztassuk a gyereket, de nyugodtan bízzunk rá korának megfelelő felelősséget: várjuk el tőle, hogy ebéd után betegye a kis tányérkáját a mosogatóba, legyen az ő feladata, hogy este ételt önt a cica táljába, vagy beteszi a ruháit a szennyeskosárba." 

Amikor a kompetenciaérzést akarjuk növelni, semmi nem olyan hatékony, mintha ténylegesen kompetensként kezeljük a gyereket. Ha pedig a gyerek maga jön, hogy valamit kipróbálna vagy segítene valamiben, ne mondjuk azt, hogy neki ez még nem megy. Engedjük próbálkozni, és ha nem is sikerül, ismerjük el az erőfeszítéseit. De ennél sokkal valószínűbb, hogy meg fogunk lepődni rajta, hogy mi mindent meg tud már csinálni.

De mit tegyél akkor, ha azt látod, hogy a gyerekednek tényleg nem megy valami?

Minden szülő elfogult, de még így is vannak olyan helyzetek, amikben objektíven meg tudjuk ítélni, hogy valamiben nem a mi gyerekünk a legjobb. Mit mondj akkor, ha a tánciskola évzáró bemutatóján egyértelműen látod, hogy akárhogy is igyekszik, a te csemetédnek sosem lesz szerződése az orosz balettben, vagy ha vért izzad, sem lesz hármasnál jobb a matekdolgozat?

A szakember szerint fontos, hogy ilyenkor ne hazudjunk a gyereknek, és ne is kezdjük el nyomasztani. Nincs értelme azt mondani, hogy „megy ez neked ennél jobban is”, ha tényleg beletette minden energiáját, ahogyan azt sem, hogy „te táncoltál a legügyesebben”, amikor ez nyilvánvalóan nem igaz.

Ehelyett itt is a befektetett munkát dicsérjük, mondjuk inkább azt, hogy „tudom, hogy nagyon sokat tanultál, hogy így sikerüljön ez a dolgozat, nagyon büszke vagyok rád”, vagy csak támogassuk a lelkesedését: „látszott, hogy nagyon élvezed a táncot, öröm volt nézni, hogy milyen boldog vagy”.

„Ha nem az a célunk, hogy élsportolót vagy versenytáncost neveljünk, hanem elégedett, boldog felnőttet, aki mindig megtalálja az örömöt abban, amit éppen csinál, és nem azon szorong, hogy vajon mások jobbak-e nála, akkor arra ez a legjobb módszer” – mondja Molnár Kata. „És azt hiszem, a legtöbb szülő ezt szeretné megadni a gyerekének.”