Mielőtt pedig most minden anyuka előre elkezdi izzítani a máglyát, hogy milyen anya vagyok én, hogy nem szabok határt az édességzabálásnak, hadd meséljek el valamit. Egy óvónő barátnőmtől hallottam, hogy ahányszor a csoportjában édességkészítés vagy szülinapozás a program, sok esetben már messziről ki tudja szúrni, kik azok a gyerekek, akiknél az édesség tiltólistás. És itt most nem az „ehetsz egy túró rudit, de előbb edd meg a vacsit” helyzetről beszélt, hanem a teljes tiltásról.

Ezek a gyerekek ugyanis a legritkább esetben szeretik betartani az otthon felállított szabályrendszert és úgy tömik magukba a kókuszgolyót meg a bolti csokitortát, mintha nem lenne holnap. (Ha egy gyereknek valamilyen allergiája van, az persze más eset.) Én pedig pontosan értem, mi zajlik le ilyenkor bennük, ugyanis én is ilyen voltam.

Egy óvodás ugyanis baromira nem tudja felfogni, hogy adott esetben miért döntenek úgy a szülei ahogy, mivel lássuk be; a legkevésbé sem tudják megragadni a majd-20-év-múlva-megköszönöd koncepciót. Az ő fejükben - amennyire fel tudom idézni a saját emlékeimet -, ez így néz ki: Annának és Petinek szabad, nekem nem, de mivel most úgysem látja senki, annyit tömök a számba, amennyit bírok. 

Pedig (és ez a „legszebb” az egészben), ha nem lenne tiltva, lehet, hogy nem is érdekelné. Az a bizonyos tiltott gyümölcs, ugyebár. 

A másik oldalon viszont közben van egy olyan élettapasztalattal rendelkező szülő, aki tudja, hogy a kis hurkácskák nem csak a bántó szavak melegágyai lehetnek, és ösztönösen kutya kötelességének érzi (teljes joggal) mindent megtenni gyermeke egészségért. Mi marad akkor egy szülő kezében? A példamutatás? A kevésbé rágörcsölés a témára? A „nem érdekel mennyire utál érte, majd később hálás lesz” nézőpont? Elmesélem, hogy engem mi vitt rá arra, hogy - főleg az ünnepek környékén - úgy döntöttem, kicsit elengedem a kérdést.

Tavaly november végén a lányommal éppen a Mikulásnak írtuk a levelet, mikor irtó ravasz szülőként megkértem, hogy mondja el, miknek örülne, ő pedig azt rávágta, hogy egy óriási csokimikulásnak, amit „titkosan” megehet.

A „titok” szónál úgy megszólalt a sziréna a fejemben, hogy még az Északi-sarkon is halhatták, mégis, lazán rávágtam, hogy oké, de nem kell titokban, nincs abban semmi rossz. A bennem lévő anya-pszichológus meg közben nyilván egyből végigpörgette, hogy vajon miért is érezte úgy, hogy neki ezt titokban kell tennie.

Mikulás pedig nem tökölt, akkora csokit hozott neki, mint egy UGG csizma. És mikor reggelire betolta a felét szemem sem rebbent, ahogy akkor sem, mikor ovi után is kért még. Pár napos csokimámor után pedig tudod mi történt? Elkezdte nem érdekelni. De annyira nem, hogy annak az egy darab óriási csokinak egy része még mindig ott van a spejzban. A kekszekkel, egy csomag gumicukorral és almacsipsszel együtt, az ő saját édességes dobozában. Tehát, amint nekem sikerült nem azt az üzenetet közvetítenem, hogy az édesség egy ördögtől való dolog, már őt sem érdekelte annyira. Néha leltárt tartott, hogy minden a helyén van-e, de napok teltek úgy el, hogy nem evett belőle.

Éppen ezért idén is megpróbálom lazán kezelni a kérdést, és én voltam/vagyok a legboldogabb, hogy eddig működni látszik a dolog. Ráadásul ezt nem harc és tiltások árán értem el. Ettől persze nem gondolom, hogy feltaláltam a meleg vizet, és rájöttem a titok nyitjára, csak elmeséltem egy apró kis sikeremet, amiért az óvódás énem biztos megdicsért volna.