Szokták mondani, hogy egészen addig mindenki a gyereknevelés szakértője, amíg nem születik sajátja. Bizonyos esetekben ez rám is igaz volt. Ráadásul pont a szoptatás volt az a kérdés, amit a szülés utolsó percéig úgy kezeltem, hogy ha összejön, örülök, de ha nem, nem vagyok hajlandó belerokkani a bűntudatba, mint sok más nő. Aztán megszületett a kislányom és a legelső gondolatom (azon túl, hogy mennyire tökéletes) az volt, hogy szoptatnom KELL.

Szerencsém volt, apró nehézségeket leszámítva ment is. Azt viszont a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ha nem sikerült volna, nemhogy nem tudtam volna egy vállrándítással elengedni a dolgot, de én is mindenre hajlandó, ráfeszült nő lettem volna. (Úgy érzem, hogy ezzel a mini vallomással tartozom a többi anyukának.)

Amire viszont nem számítottam, hogy a szoptatási tanácsadótól kezdve szinte mindenki megdicsért, hogy mekkora mázli, hogy tudok szoptatni, így legalább gyorsan le tudom adni a terhesség alatt feljött kilókat.

Bevallom, amíg mások nem mondták, hogy nekem a 2 napos baba mellett erre is kell gondolnom, addig eszembe se jutott. Onnantól kezdve viszont szívtam magamba az infókat, hogy ki hány kilót fogyott csak attól, hogy szoptatott, közben pedig vizionáltam, hogy miközben táplálom a dedem, én csak egyre kisebb leszek. A szülés után 7 kiló „felesleg” volt rajtam, szóval a feladat nem tűnt megugorhatatlannak.

Bevallom, én még olyan gyakran és annyira sosem voltam éhes, mint szoptatás alatt.  A vakolatot is le tudtam volna rágni a falról.

Éjjelente arra ébredtem, hogy éhes vagyok. De nem ám „jól esne egy kocka sajt” - szerűen éhes, hanem „ide a rántott húsos szendvicset”- éhes. Senki nem mondta, hogy csak azért, mert a terhesség alatt vasfegyelemmel tudtam tolni az egészséges étrendet, a szoptatás annyit ki fog venni belőlem, hogy nemhogy fogyni nem fogok, de örülök, ha nem egy ütemben hízok a babával. A fenekem méretével pedig együtt nőtt a bűntudatom is.

Ugyanis az a nagy helyzet, hogy két dolog van az életemben, amivel kapcsolatban bármikor sebezhetőnek és bizonytalannak tudom érezni magam: az egyik, hogy milyen anya vagyok, a másik, hogy milyen a testem. Borzasztóan nyomasztó ezt a kettőt összekötni.

Bár sejtettem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, az még engem is meglepett, hogy egy nemrég végzett felmérés szerint a brit nők 81 %-a  érezte a nyomást, hogy szülés után mihamarabb le kell fogyniuk, és közülük ötből egy intenzív diétába is kezdett.

Egy amúgy is érzelmi hullámvasúton ülő friss anyukának nem „így érd el a terhesség előtti súlyodat 6 hét alatt” típusú cikkekre és tippekre van szüksége. Garantálom, hogy akinek tényleg sikerül szoptatás alatt fogynia, az az ilyen jótanácsok nélkül is észreveszi majd, és örülni fog neki. De sokan vannak, akiknek ez nem megy. Nekünk nincs szülés utáni „fogyós" sztorink. Talán nem  kéne azt sugallni, hogy ezzel kudarcot vallottunk.