Az anyaságnak vannak a külső szemlélő számára is nagyon szép pillanatai. Ahogy egy álmos kisded az anyja vállára hajtja a fejét, az meg védelmezőn átkarolja őt, miközben hosszú haja pajzsként vonja körbe megbonthatatlan egységüket, gyakorlatilag festményre kívánkozik, és meg is festették már páran. Az amerikai impresszionista, Mary Cassatt 1910-es képén szőke, pucér kisbaba alszik az anyjához bújva, Pierre-Auguste Renoir festményén lábaival boldogan kalimpál a kicsi, míg az anyja szoptatja, a Klimt által megfestett anya pedig maga a megtestesült béke és nyugalom a mellén alvó gyerekkel.

A templomi Madonnákban és a modern kori anyukás Insta-képekben az a közös, hogy szinte kivétel nélkül ezeket a meghitt, összebújós pillanatokat jelenítik meg, és félreértés ne essék, az én szívem is nyári napon kocsiban felejtett gumicukorként olvad el, valahányszor a lányom félálomban felém fordul, majd arcát a nyakamba fúrva békésen szuszogni kezd.

De legalább ennyire – ha nem még jobban – élvezem azokat a pillanatokat, amikor minden kétséget kizáróan totális idiótának nézek ki a külső szemlélő számára.

Ha hason kúszunk a játszótéri homokban, ha a lányom azt találja viccesnek, hogy a fejem eltűnik, majd előbukkan a ráhúzott kartondobozból, ha hirtelen tigrissé kell változni és négykézláb kommandózni az étkezőasztal alatt, vagy hülye fejeket vágni a buszmegállóban, azt egy reneszánsz festő valószínűleg teljes döbbenettel nézné egy ideig, majd inkább fogná a festővásznát, és gyorsan tovább állna keresni valami békésebb témát. Mondjuk egy kerti tavat.

Én viszont ezekben a helyzetekben úgy érzem, akkor sem tudnék boldogabb lenni, ha Jared Leto kopogtatna be az ajtómon azzal, hogy megnyertem a lottó ötöst, továbbá ezentúl minden reggel tökéletes szemöldökkel ébredek.

Közhely, hogy egy gyerek mellett az ember ismét rácsodálkozik a világra, de mint minden közhelyben, ebben is van némi igazság. Ha az ember egy másfél évessel az oldalán járja a várost, óhatatlanul elkezdi egy másfél éves szemével figyelni a világot.

És ez nem csak azt jelenti, hogy meg kell állni megnézni minden egyes pitypangot, hogy szenzáció lesz minden troli és hogy őszintén izgulsz, kint van-e a macska a szomszéd ház kertjében, hanem hogy ha valamin jót lehet röhögni, akkor egyáltalán nem érdekel, hogy ki lát, ki figyel, és hogy mások mit gondolnak. Még nem szégyelled magadat azért, mert jó kedved van, nem szorítod a négy fal közé a játékot, és mindenek fölött elhiszed, hogy a világ egy biztonságos hely, ha együtt vagytok benne.

Mert a külvilág, még ha csak egy karnyújtásnyira is van tőlünk mondjuk a parkban vagy a buszmegállóban, akkor sem érhet el hozzánk, kettőnkhöz. Ahhoz a megbonthatatlan, cinkos szövetséghez, amit mi így együtt alkotunk, és amit festők, írók és szobrászok próbáltak már megragadni, de átélni ilyenkor szoktunk igazán.

Amikor a játék kedvéért úgy viselkedek, hogy ha azt látná bárki, akivel életem során munkamegbeszélésem vagy akár egyetemi vizsgám volt, nem hinné el, hogy az a jól fésült, kiskosztümös nő meg ez a mezítlábas, rövid nadrágos alak, aki éppen dinoszauruszt utánoz a Városliget füvében, ugyanaz, szóval ilyenkor nekem sincs külvilág. Csak a lányom van, meg én vagyunk, egy buborékban, ahol nem ér el hozzánk semmi más.

És tudom, hogy mire kettőt pislogok, mindennek vége lesz, kamaszodni kezd és az is ciki lesz majd, ahogy egyáltalán a levegőt veszem, úgyhogy megragadok minden alkalmat, amikor a tekintetünk összezár, és a nevetéséből buborék nő körénk. Szóval ha legközelebb látsz egy anyukát, aki éppen valami vállalhatatlan hülyeséget csinál, csak tudd: sosem láttál még boldogabb embert nála.