Nemrég egy baráti vacsorán, két házaspár, és egy több mint 12 éve együtt lévő pár társaságában szóba került a téma: hogyan tedd szóvá, ha a férjeddel kicsit elszaladt az esti söröcskéző és chipset majszolgató ló? Első körben minden pali gyanakvóan méregette a párját, hogy vajon a célzás neki szól-e. Miután kizártunk minden olyan tényezőt, ami összetettebbé tehetné a kérdést (betegségek, lelki problémák) maradt a legalapvetőbb és leggyakoribb opció:

miszerint a férj azért hízik meg, mert tojik arra, hogy tetszik-e a másiknak, hisz’ a násztánc eljárva, asszony elcsábítva, nincs miért gürizni.

(Tudom én, hogy ez a kérdés a nőket is ugyanúgy érinti, de mivel ebből a megvilágításból írtam már a témáról, így most hagyom magunkat pihenni.) Volt a társaságban olyan pasi, aki szerint a szolid aputest cuki, de ha ogre méretűre dagad, akkor ideje tenni ellenne - és ezt kerek perec közölni kell a másikkal. Volt, aki elárulta: abban a pillanatban, mikor kimondták, hogy „jóban-rosszban, egészségben-betegségben” azt is megfogadták, hogy fittségben és punnyadtságban is kitartanak egymás mellett.

 Abban mindenki egyetértett, hogy nem csak szabad, de kell is szólni, ha a párja elhagyja magát. Mégiscsak egy életet terveznek leélni egymás mellett. 

Az olyan ködösítéseket, mint „én téged  úgy szeretlek, ahogy vagy” érdemes kerülni. Mert sok esetben kamu.

Lehet, hogy a választottadat elfogadod úgy, ahogy van, de ha neked fontos a sportosabb alak, vagy csak simán zavar az a plusz 20 kiló, akkor például szexuálisan kevésbé fogsz hozzá vonzódni. Még ha ezt nehéz is lesz beismerni. Kimondani, hogy a belső értékei mellett neked igenis számít a külső és ennek hangot is adni - ezt csak a nagyon őszinte kapcsolatok bírják el. Az ilyesmit nem csak kimondani, hanem meghallgatni is nehéz.

Tudom, azt mondtam, hogy a nőket nem keverem bele ebbe a sztoriba, de emlékszem, mikor a férjem nekem jegyezte meg, hogy elengedtem magam.  Angyali mosollyal megköszöntem, hogy tükröt tartott elém. Első körben jól kikértem magamnak, mondván, hogy már biztos nem szeret, bezzeg én őt mennyivel jobban, és különben is, ő tehet mindenről. Sőt, igazi dög módjára a Jolly Jokert is bedobtam: nincs időm, mert a családunkba fektetett energia lefáraszt, úgyhogy ahelyett, hogy engem cseszeget, szálljon magába és szégyellje magát. Pedig igaza is volt és - utólag - örülök is, hogy el merte mondani.

Egy biztos: ha a kapcsolat stabil, akkor sem attól nem szabad meginognia, hogy szóba hozzuk a súlyproblémát, sem attól, hogy igényt tartunk rá, hogy a párunk adjon magára.

Nyilván nem arról van szó, hogy minden este úgy üljünk egymás mellett a kanapén, mintha első randink lenne. Emlékszem, én hogyan készültem az első randira, nincs az az energiamennyiség és idő, hogy minden este letoljam azt a koreográfiát. Mégis, ha szóvá tenné a férjem, hogy szerinte gáz a félig lekopott piros festék a lábkörmömön, tennék ellene. Ugyanezt viszont fordítva is elvárom. (Nem azt, hogy mossa le a festéket a lábkörméről, hanem hogy mondjuk ápoltak legyenek a körmei.)

A legjobb amit tehetsz, hogy megtalálod a módját, hogyan tálald a témát. Nem kell egyből ágyúval lőni a verébre, és a fejéhez vágni, hogy szedje össze magát, miközben sóvárgó arckifejezéssel elé teszed a fiatalkori, fittebb képeit. Lehet viccelődve, apró célzásokkal, akár egy ruhavásárlás alkalmával szóba hozni az ilyesmit. Esetleg felajánlani valami közös testmozgást, és elmondani, hogy az egészsége miatt is aggódsz. Egyéni, hogy kit mivel lehet megfogni és motiválni. Azzal, hogy őszinte vagy, megtetted az első lépést - az utat pedig folytathatjátok kézen fogva.