Hadd meséljek el egy rövid sztorit, amin a férjem a mai napig jól szórakozik. Az első randinkon voltunk és beültünk egy kis belvárosi bisztróba. A férjem- vagyis akkor még csak randim- megkérdezte, hogy kérek -e valamit, erre én lesütött szemmel csak egy lattét és citromos vizet kértem. Ő pedig a hely specialitását, a kézműves sajtos burgert, házi sültkrumplival. Egy mázlim volt: hogy a zene olyan hangosan szólt, hogy nem hallotta, hogy korog a hasam. Ettől függetlenül nem volt az a Jóisten, hogy én azt mondjam „tudod mit, ez olyan jól néz ki, hogy mégis kérnék egyet.” Pedig ott ültem előtte, nem volt ott kérem semmi spoiler, láthatta, hogy nem zellerszálon élek. Mire véget ért a randi és én hazaértem, úgy téptem fel a hűtőajtót és kezdtem el enni a trappistát, mintha nem lenne holnap.

Ennek fényében mondhatnád, hogy mire fel osztom az észt, hogy mennyire értelmetlen a körülötted lévők étvágyához igazítani a sajátodat. Szerintem pedig, mint aktív, az étkezéssel örök harcban álló nő, pont, hogy belelátok, mekkora butaság is ez az évek alatt belénk nevelt, teljesen értelmetlen elvárásoknak való megfelelési kényszer.

Pedig- tapasztalataim alapján -hadd áruljak el egy titkot: a legtöbb esetben tényleg senkit nem érdekel különösebben, hogy te mikor és mit eszel.

Ha elmentek egy barátnős estére, senki nem fog ítélkezni feletted, ha te vagy az egyedüli, aki kikér egy adag sültkrumplit, vagy ha a meetingen mindenki salátát rendel, te pedig még egy szendvicset is kérsz mellé. Sőt, azt is elhiszem, amikor a férjem elmondja, hogy őt még egy kicsit zavarta is, hogy azon a bizonyos randin egyedül állt neki enni.

De ne legyünk ennyire álszentek, nem olyan egyszerű ez az egész: mióta az eszemet tudom, mindig is voltak trendek (atkins, léböjtkúrák, paleo, átmeneti böjt) amiknek az üzenetük nagyjából ugyanaz: egyél kevesebbet. Ez pedig, pláne nőként, annyira belénk van kódolva, hogy még akkor sem tudunk elvonatkoztatni a szabályoktól, ha, teszem azt, már összeköltöztünk vagy házasságban élünk valakivel. Gondolj bele: mennyivel könnyebben megy lenyúlni a pasid fogkeféjét vagy a kedvenc pólójában aludni, mint este úgy kibontani a chipses zacskót, hogy csak te eszel belőle?

Pedig tudod mire jöttem rá?

Amikor én azon agyalok, hogy gáz -e, ha aznap többet reggelizem mint a férjem, az valójában sosem arról szól, hogy zavar, hogy hozzá képest mennyit eszem, hanem csak magában arról , hogy az zavar, hogy eszem, vagyis az én saját, étellel való kapcsolatomról.

Ha én magammal rendben vagyok, akkor nem tud kibillenteni, hogy a menstruáció előtti napokon a vakolatot is lerágom a falról, vagy ha csak úgy ok nélkül olyanom van, akkor este az ölembe veszek egy zacskó ropit. Arról nem is beszélve, hogy míg a férjemet egyáltalán nem csigázza fel az édesség, addig én imádom. Ez most akkor azt jelenti, hogy ha együtt megyünk étterembe, akkor én soha nem ehetnék meg jó érzéssel egy desszertet? Na ugye, hogy ez butaság.

Tudom, nem könnyű. A közösségi oldalaktól kezdve a ruhaboltok méretezéséig minden arról szól, hogyan kellene kinéznünk, mennyit kellene ennünk. Se neked, se nekem nincs arra szükségünk, hogy otthon, a választottunk mellett ne lehessünk legalább önmagunk. Egyet pedig biztosan tudok: anno akkor is lett volna második randink, ha aznap este betolom azt a hamburgert.