Ez az anyuka viszont nemrégiben szült, nem volt nehéz megmondani, fájdalmasan ismerős volt a járása, a szétcsúszott csípőcsontok, a megnyúlt hasizmok. Néhány nappal, héttel a szülés után én is éppen így néztem ki. Eszembe jutott, mennyire kényelmetlenül éreztem magam abban a testben. És most nem arra a testre gondolok, amitől néha fájdalmasan felsóhajt az ember, hogy hiába, sosem lesz már olyan a bőre a hasán, mint korábban volt, vagy hogy bizony azok a striák a mellén ott maradnak. Arra a néhány napig, hétig tartó állapotra, ami közvetlenül a szülés után vár az emberre. Amikor szemmel látható, min ment végig a teste.

Emlékszem, hogy éreztem magamat, amikor a szülészeten a zuhany alól kilépve megláttam magamat a tükörben. A hatalmas, kerekedő pocakba az ember még belelát valami szépet, valami bájt, a termékenység ajándékát, a teremtés erejét, ha mást nem, hát legalább azt, hogy ott van a gyermeke, és emiatt mégis tudja szeretni az egészet. Szülés után aztán a csatatér marad.

Szétcsúsztak a csontok, varrások tartják egyben az izmokat, lassan próbálnak helyükre találni az elmozdult belső szervek. Én úgy éreztem magamat, mint akin végigment egy úthenger, aztán beállt egy második körre egy cséplőgép elé is. De érdekes módon, amikor megláttam ezt az anyukát, és kívülről figyelhettem ezt az állapotot, valami egészen más jutott eszembe. Nem egy meggyötört, leharcolt, kimerült nőt láttam. Hanem egy hőst. Mint aki most tért vissza egy véres, de győztes csatából. Megvan a jelenet, amikor az akciófilm végén Bruce Willis ellenállhatatlanul szexi lesz a megtépázott atlétatrikójában, és az apró karcolással a homlokán? Vagy amikor a gladiátor a küzdelem végén izzadtságtól csillogó izmokkal emeli fel a tekintetét a tomboló közönségre? Hol van mindez az anyához képest, aki szült?

Akinek a teste azt hirdeti, hogy elmozdította a saját csontjait, az erőfeszítésektől szétszakajtotta a saját izmait, esetleg egy gerince velejébe hatoló tűszúrás után hagyta, hogy hasizmait és belső szerveit felmetszve emeljék ki belőle a gyereket, akit a saját testéből, véréből nevelgetett hónapokon keresztül? Mutassatok nekem még egy szuperhőst, aki ilyenre képes!

Évmilliók evolúciója, izmok, szövetek, sejtek elképesztő munkája van benne, hogy a női test képessé vált egy gyerek kihordására és megszülésére, mégis, valamiért azt gondoljuk, hogy Bruce Willis homlokán a sebtapasz menő, a kismamáról meg azt, hogy egy törékeny virágszál, a szülés utáni testet pedig rejtegetjük, ha lehet, még magunk elől is. Pedig miért ne lehetnénk büszkék a saját sebeinkre.„Ha szülni kell, hát szülni kell!” Ezt írta nemrég egy boldog anyuka egy Facebook csoportban, amikor megosztotta a fényképet az újszülött babájáról, akit már a járvány ideje alatt hozott világra.

Miután kihirdették a vészhelyzetet, lezárták a kórházakat, és a híradásokból másról sem lehetett már hallani, csak a koronavírusról, nem múlt el úgy éjszaka, hogy miközben a lányomat altattam, ne gondoltam volna azokra az anyákra, akik most mennek szülni. Most indulnak az ismeretlenbe, ebbe a véres verejtékkel vívott csatába, egy világjárvány közepén. Tudtam, hogy félnek, és tudtam, hogy én is félnék a helyükben.

Aztán ott volt ez az anyuka, aki azt mondta, ha szülni kell, hát szülni kell, és nekem eszembe jutottak az elmozduló szervek, a csontok, az elképesztő erő, amiről valószínűleg sokan nem is tudják elképzelni, hogy ott van bennük, amíg nem kényszerülnek rá egy szülőágyon, egy kádban, vagy éppen egy óvóhely sötétjében, hogy szabadjára engedjék. Amióta világ a világ, a nők gyerekeket szülnek. Sosem volt könnyű, és sosem volt fájdalomtól mentes. És mégis mindig képesek voltak rá.

Szóval ha anyuka vagy, aki most, a járvány alatt fogja megszülni a babáját, szeretném, ha tudnád: megértem, ha félsz. De azt is tudjuk, te is, meg én is, hogy ahogyan szültek már nők háborúban, földrengés közben, egyedül, betegen, vagy titokban is, úgy te is megszülöd majd a babádat akkor is, ha közben a kórház falai omlanak is le körülötted. Megvívod majd a magad harcát, és a végén ott állsz majd, a kezedben Vele. És véres leszel, és izzadt és fáradt és gyönyörű. És minden egyes sejted, izmod csontod arról mesél majd, hogy mire voltál képes érte.

Amíg eljön az időd, higgy magadban. Ha pedig szülés után a tükörbe nézel, mindig ez jusson eszedbe: egy hőst látsz, akinek a teste a győztes küzdelemről mesél. Anyák milliói vannak szerte a világon gondolatban veled.

Ők már tudják, amit te most talán még csak remélsz: menni fog.