Így változtatta meg a testképemet a rendszeres futás

Ha próbáltál már valaha rendszeresen futni járni, talán te is átélted azt a hullámzó kedvet és motivációt, amit ez az egyébként elképesztően összetett és - szerintem - gyógyító sportág okoz: kezdetben lelkes vagy, megveszed az új kulacsot, az új nacit, az új cipőt, elképzeled, mennyire le fogsz fogyni, hogy szálkás testtel átszakítod majd a maraton végén a célszalagot, és mindenki téged, meg a kitartásodat ünnepli...  

Aztán két-három hétnyi kőkemény edzés után egyszercsak kimarad egy nap, aztán két nap, majd három, és rájössz, hogy visszaestél, vége, valahol nagyon elhagytad a kitartást és a motivációdat. 

Velem is így volt eddig, egyébként minden futófellendülésemnél. Nyomtam, hajtottam magam, akartam, aztán, mintha kiszívták volna az energiáimat, abbahagytam. És nem értettem, hol rontottam el. De most az egyszer máshogy érzem magam.

Régen ugyanis kivétel nélkül mindig a fogyás miatt kezdtem el futni. Azért, hogy jobban nézzek ki, hogy vékonyabb legyek, hogy legyenek kockák a hasamon, meg hogy elmondhassam, milyen sok kilométert teszek meg minden egyes nap. Persze, akkor is élveztem a dolgot, és akkor is elkapott a gépszíj egy-egy kemény edzés felénél adrenalinfröccs formájában, de mégis eleve elrendeltetett volt az edzéstervem sorsa, hiszen tök rossz oldalról közelítettem meg magát a sportot. 

A legutóbb, amikor újra felvettem a futócipőmet, megint eszembe jutott a fogyás, meg a haskockák is, de most egy másik dolog lebegett inkább a szemem előtt: az, hogy jobban érezzem magam. Szabad, kitartó, erős, és problémáktól mentes akartam lenni. Mivel a páréves tapasztalatomból már tudtam, hogy ha felveszem a futócipőm és elindulok, akkor ezeket mind érezni fogom, belevágtam. Tippelhetsz, hogy éreztem magam közben és utána: szabadnak, kitartónak, erősnek, és persze problémáktól mentesnek. 

Durva, de igaz, tapasztalatból mondom: ha elképzeled, hogy hogyan akarod magad érezni, elég akár egy húszperces futás is, hogy mindez konkrét valósággá váljon.” 

Ezért nem véletlen, hogy sokaknak a futás nem elsősorban sport, sokkal inkább spirituális tevékenység - megértem őket. Bár kellett hozzá egy kis idő, de felismertem a rettentően egyszerű képletet: ha azért, és addig csinálom, amíg élvezem, akkor nem fogom abbahagyni. Ha viszont azért veszem fel minden egyes nap az új cipőmet, hogy kockás legyen a hasam, nagy valószínűséggel egy idő után abba fogom hagyni az egészet. Mert ember vagyok, az emberek pedig nem szívesen csinálnak olyan dolgokat, amiket nem élveznek. És ez így nagyon is jól van.

És, hogy hogyan hatott mindez a testképemre? 

1. Rájöttem, hogy a testem bölcsebb, mint én  

Először is, elengedtem a kereteket (a futó applikációkat, a fülembe ordító edzőket, a kalóriakalkulátorokat, a pulzusmérőt), és mostmár szigorúan csak annyit megyek egy edzésen, amennyi - dobpergés - jólesik. Ettől sokkal durvábban fejlődöm, mint eddig bármikor: egyik nap lehet, hogy maximum 20 perc kocogás esik jól (régen emiatt bántottam, lelustáztam magam), de a másik nap máris több energiám jut sprintelgetni. Sőt, olyan is van, hogy kimarad egy-két nap. A testem osztja be az idejét és az erejét. Ha pedig hallgatok rá, tovább juthatok, mint bármilyen külső szabályrendszer, megfelelési kényszer, vagy edző app segítségével, ebben egészen biztos vagyok.

2. Rájöttem, hogy milyen erő van bennem 

Az emberi test olyan dolgokat bír, amiket el sem tudtam képzelni - legalábbis a sajátomról eddig biztosan nem. Amikor egy 45 perces, kőkemény, izzasztó futás után meglátom a meredek szakaszt, a lábaim pedig elindulnak, és csakúgy visznek (nem volt ez ám mindig így), erősebbnek érzem magam, mint bármikor. Ez nekem sokkal többet ér, mint az, hogy van-e egy kis összecsíphető háj a derekamon. És, ha van? Attól megy csak igazán a hegymenet... 

3. Rájöttem, hogy tök mindegy, hogyan nézek ki, ha nekem éppen jó 

Régebben rendszeres volt, hogy sminkben indultam el futni, nehogy bárki meglássa az arcomon éktelenkedő pattanásokat, de az is előfordult, hogy 15 percig csináltam a hajamat a tükör előtt, mielőtt nekivágtam a távomnak. Nem mondom persze, hogy most a lakásfelújítás közben vörös színnel lefestékezett fehér pólómban lépek ki az ajtón (hiszen azért meg kell adni a futás módját), de az biztos, hogy nem fordítok erre akkora gondot, mint régebben. Azért megyek, hogy jól érezzem magam, nem pedig feszengeni. Különben is, sprint közben ki látja azt a pár pattanást?  

4. Rájöttem, hogy milyen fontos a törődés 

Mármint magammal (is). Ha az ember elkezd gyakrabban edzeni, valahogy szenzitívebb lesz mindenre maga körül: érzékennyé válik arra, hogy mit eszik (hiszen az befolyásolja a teljesítményét), máshogy kezd el aludni, de még lélegezni is egy kicsit érdekesebb ilyenkor. Régen még be-becsúszott akár hétköznap is egy-két sör a barátaimmal (amihez sajnos dukált a cigi), de most tudom, hogy ha így döntök, másnap nem fog menni a futás, és szarul leszek. Akkor ez még nem tántorított el, ma már igen – de csakis azért, mert szeretem csinálni, és nem akarom magamat megfosztani tőle másnap. Jó, nem lettem szent, nyilván most is előfordulhat olyan, hogy lecsúszik egy korsó sör, vagy egy pohár bor, de már teljesen máshogy élem meg, mint régen, és ezt baromira élvezem. 

5. Rájöttem, hogy mit jelent a "szeretem a testem"-kifejezés

Nagyon nem azt, amit eddig gondoltam. Mert eddig feltételekkel "szerettem" magam: "majd tetszeni fogok magamnak laposabb hassal, vékonyabb combokkal" - gondoltam minden alkalommal, amikor tükörbe néztem. Hazudnék, ha azt mondanám, most nem akarok magamon semmit sem megváltoztatni, de mégis azt érzem, hogy így - tömzsi, de erős combokkal, itt-ott egy kis kapaszkodóhájjal, kis mellekkel - is szeretem a testem. És nem azért, mert megfelel valamiféle ideálnak, vagy trendnek, hanem azért, mert képes a raktárait mozgósítani, mindig meg tud lepni, és igenis van benne annyi erő, hogy eljuttasson engem a céljaimhoz. Meg azért is szeretem, mert jelez, ha valami sok, rögtön szól, hogy álljak le. Végre kezdem meghallani a szavait, kezdünk egy nyelvet beszélni. És ezt csakis a futásnak köszönhetem.